Gárdonyi – meghamisítva

A hozzáértő irodalomtörténészek, pedagógusok vagy a jó tollú újságírók – például Hargittai Emil, a katolikus egyetem professzora egy tévéműsorban, vagy Végh Alpár Sándor egy országos napilapban – joggal tették szóvá, hogy egy-egy irodalmi mű lényege nem elsősorban a történet, hanem annak stílusa, nyelvezete, erkölcsi üzenete. Következésképp, aki egy művet a fenti axióma figyelmen kívül hagyásával lerövidít, az nem egyszerűen csonkít, hanem hamisít is. Jogos tehát megdöbbenésünk, mikor azt tapasztaljuk, hogy ez az új kiadású Egri csillagok például Dobó István várkapitány csodálatos imájának csupán első harmadát közli, a többit – melyben Dobó Máriához és Szent Istvánhoz fordul – egyszerűen elhagyja. Üssük csak fel az eredeti mű 4. részének 16. fejezetét!

„Dobó levette a süvegét, és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemét. – Istenem! – mormolta, a kezét imádkozásra illesztve. – Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet… A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg… ez a kis Magyarország…” Minimális változtatással ugyanez olvasható Nógrádinál is, de a fejezet nála ezzel véget is ér. Pedig az ima így folytatódik: „Mária, Jézus anyja. Magyarország védő asszonya! A Te képedet hordozzuk zászlóinkon. A Te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörülj érettünk! Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a Te templomod falai, és ahol még a Te nyelveden, a Te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király; ó borulj az Isten lába elé! Isten, Isten! Legyen szíved a miénk!”

Azaz Nógrádi úgy ítéli, hogy a mai nemzedéknek nem kell sem Mária, sem Szent István! De nem kellenek az ország-vezér példaképek sem, akik erejüket és hazafiságukat vallásos hitükből nyerik! S egyáltalán nem kell foglalkozni a régimódi, archaikus dolgokkal! Sokunk előtt bizonyára felidéződik az István, a király rockopera, melyben a pogány nép hol fenyegetőzve, hol őrjöngve, borzongató hosszú tánc közben egyre csak hajtogatja: „Nem kell!… Nem kell!” Pedig nagyon is kell a fiataloknak Gárdonyi, az ő tiszta és egyszerű konzervatizmusával együtt: ezt épp az Egri csillagok legutóbbi – még jóval a Nógrádi-féle átírás előtt kimutatott – nagy népszerűsége mutatja. Szerb Antal az 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténetében is azt írta, hogy Gárdonyi e regénye már akkor a magyar ifjúság legkedveltebb művei közé tartozott, nem utolsósorban „formatökéletessége" miatt, hiszen „a rosszul megírt könyv nem jut erre a sorsra”. Egyébként a magyar regényírók közül Sík Sándor is őt szerette a legjobban. Gárdonyit talán szemérmességében és zárkózottságában is tükröződő őszintesége, a hagyományokban rejlő stabil értékvilághoz való ragaszkodása miatt vélik ma a „művészi szabadság” hívei elavultnak. A mai kultúrpolitika által ösztönzött, kísérletezésnek álcázott szabatosság ugyanis nem tűri az értékekre érzékeny írókat. Hogy Gárdonyi ars poeticájában milyen természetesnek tartotta a műben lévő esztétikai és erkölcsi tartalom egyensúlyát, s hogy – szemérmessége, világtól való elvonultsága ellenére – milyen világosan látta az akkori színházi-kulturális élet vadhajtásait, arra álljon itt végül egy levélidézet. Előzményként tudni kell, hogy az egyik egri ciszterci tanár, Madarász Flóris színdarabjának bemutathatóságával kapcsolatban Gárdonyi véleményét kérte, melyre ő így válaszolt:

„Csak dicsérhetem az aggodalmát, hogy amint mondja: pap is, tanár is, átadhatja-e drámai munkáját a mai színpadnak? Hát bizony a mai színpad fölött nem a kultúra ragyog. A nemzeti színek is megfakultak rajta. A fehér peploszban ábrázolt múzsa ma már nem tudom milyen ruhás kisasszonnyal cserélhető meg a színészet szimbolikájában. (…) A színpad örökre az élet bűvös tükre marad, s mink vagyunk a hibásak, hogy mostanában mocsarat tükröz. (…) Mért ne szorítsuk ki virággal a dudvát? Hiszen, ha csak egy estét foglal is el a színműve a műsorban, az is térhódítás: leszorítása egy estéről a népmulattató léhaságoknak. Hogy pap és tanár! Nem írtak-e valamikor a jezsuiták is színműveket. Bár volna a papok és tanárok között sok olyan költői tollú ember, mint ön. (…) Kívánom, hogy a színészek valóban művészek legyenek az ön estéjén, a közönség pedig megértse.” S mondja még valaki, hogy Gárdonyi nem aktuális!