A hímek hevesen udvarolnak az éppen eléjük kerülő tojónak, aztán, ha az megunta, és elrepül, csattogó szárnyakkal utánaszállnak, vagy egy kicsit bután néznek, majd mintha mi sem történt volna, keresgélni kezdenek. Legtöbbjük a szirti galamb őshöz hasonlóan palaszürke, szárnyain kettős fekete csíkkal, de vannak vörhenyesek, fehértarkák és ritkán tiszta fehérek is. Nagy számban csak a budapesti Belvárosban látom őket, ott, ahol sok ember jár, és mindig akad néhány morzsa vagy más ehető hulladék. Ezeken a helyeken szelídek: a Ferenciek terén például néha arra kell vigyáznom, hogy rá ne lépjek valamelyikre; máshol, ahol kevesen vannak, vagy csupán egyetlen pár keresgél, ott óvatosabbak. Háziasított madarak, de mert se gazdájuk, se otthonuk nincs, tulajdonképpen vadon élő állatok, akár a délkelet felől hozzánk érkezett és a településeken élő balkáni gerle. Hozzátartoznak a városképhez, de az emberek nagy többsége egyszerűen átnéz rajtuk, észre sem veszi őket.
Én jártamban-keltemben figyelem őket, és a tarkák között néhány személyes ismerősöm is akad. A lakásom közelében, a Lónyay utcában kevesen vannak. Ha előttem tipegnek a járdán, eleinte sietni próbálnak, de amikor látják, hogy utolérem őket, vagy elrepülnek, vagy kitérnek előlem. Mindig balra, akár a parkoló autók alá, de sohasem a fal felé. Ösztönösen érzik, hogy ott csapdába kerülhetnének. Gyermekkoromban voltak galambjaim, és már akkor megfigyeltem, hogy akadnak összetartó párok, amelyek többnyire együtt mozognak. Rendszerint nem is csapatban, hanem attól valamivel távolabb. Bár olykor látni elütött galambot, nagyon jól tudják, hogy az utca veszélyes. Amikor a temetőbe menet az Astoria megállóban a 8E jelzésű buszra várok, majd mindig sétál az emberek között néhány galamb. Főleg a járdán, de mert láthatóan tisztában vannak azzal, hogy az autók beljebb rohannak, így az utca szélén is. Ám közben fél szemmel a buszokat figyelik, és ha beáll valamelyik a megállóba, időben felugranak a járdára.
Van egy csapat, amelyik a Nehru-parton, a gyepszőnyegen keresgél. A hajókikötőnél időnként szoktam etetni a sirályokat. A kikötő korlátján ülnek, és már az első karlendítésre rikácsoló fehér felhőként keringenek előttem. Valószínűleg nem véletlenül ülnek a korláton, már másokat is láttam, akik itt etették őket. Az első kenyérdarabka eldobása után azonnal ott vannak a galambok is, szinte elborítják az embert – a kezemre szállnak, néha a vállamra ülnek. A sirályok a levegőben kapják el a falatot, ám a galambok képtelenek erre, így körülöttem tolonganak. A sirályokhoz jöttem, de persze nem tudom megállni, hogy ne adjak nekik is. Összemorzsázom a kenyeret, és ha a földre szórom, iszonyú tülekedés kezdődik. Esznek a tenyeremből is, bármelyiküket meg is foghatnám.
Évekkel ezelőtt egy csapat a téli időszakban rákapott a Népligetben álló ostorfák bogyóira. Amilyen ügyesen csípték le ezeket a fenyőrigók és a vörösbegyek, olyan ügyetlenül mozogtak a vékony ágakon a galambok. De kitartottak, szárnyaikkal verdesve csípték le egyik bogyót a másik után.
A galambot a szelídség példaképeként szokták emlegetni, pedig kevés olyan verekedős madár van, mint éppen a galamb. Évekkel ezelőtt a szemközt lévő ház eresze alatt lévő keskeny párkányra járt aludni vagy húsz galamb. Már szürkület előtt kezdtek beszállni, és ezzel elkezdődött a veszekedés: a szárnyaikkal csapkodták egymást, nemegyszer le is lökték a másikat. Nyári éjszakákon a nyitott ablakon át még a sötétben is hallani lehetett, hogy helyezkednek, lökdösődnek.
A várost járva továbbra is figyelem őket, a viselkedésüket, és mindig akad valami, amire azt mondom: ezt még nem láttam.
