Miért gondoljuk mégis, hogy a hit dolgaival összeegyeztethetetlen a mosoly, a nevetés, általában a humor? Hiszen nem ördögtől való az, mint a gúnyos röhögés vagy a káröröm. Luther egyenesen azt vallotta, hogy „ahol hit van, ott nevetés is”.
Bécsben nemrég keresztény, zsidó és muzulmán teológusok ezzel a témával foglalkoztak egy kerekasztal-beszélgetésen – így farsang idején. Isabella Ehart katolikus teológus felidézte a középkori misztériumjátékok „szent bolondjainak” kópéságait és tréfáit. Ezek ugyanazt a szerepet töltötték be, mint a gyerekeket megnevettető pedagógus: a hitbeli ismeret elmélyítését szolgálták.
Willy Weisz, a keresztény-zsidó együttműködés bizottságának alelnöke Mózes öt könyve és a Talmud ironikus mondataiból idézett, és utalt a perzsa uralom alatt élő zsidó közösség megszabadulásának emlékét őrző háromnapos purim ünnep vidámságára is.
Muhammat Ali Bas a Koránból vett idézetekkel mutatta be, hogy a Próféta is úgy nevetett olykor, hogy „még zápfogait is megláthatta az ember”.
Eszembe jut akadémikus műveltségű egykori igazgatónk, a ciszterci Brisits Frigyes, ahogy a farsangi előadáson az első sorban ült, és a térdét csapkodva kacagott, s ahogyan a farsangi bálunk búcsúszavaiban megköszönte a „szép kislányok” táncát, mosolyát. Mert a farsang is a hit öröméből fakad.
