Láttam a fémet elolvadni irtózatos kemencékben. Fém és láng szerelmét. Akkor egy pillanatra megállt az idő.
Fém van a sziklákban, a part szobrának zárt belsejében. Tartás. Amint az emberben, ha van tartása. Mi jelzi? A cselekvése. Ilyen az a tett is, ha inni akar, és tölt a pohárba. De a mozdulatnak megvan a maga független léte.
Körülöttem az állandóság, a történelem szelleme. Hány hajó kötött már ki itt – a századokban, s indult tovább megnevezetlen partok felé.
Földi utunkon az állandóság a történelem szelleme. Így mondaná Bergson, a filozófus, aki természetét nyomozta az áramlásnak.
Utazom a vízzel. Molekulák, és gondolat utaznak; emlékek, emlékezések – boldogabb világba, amely a hely szelleméből következhetnék, abból, ami régen megtörtént. Valami ősi bizalomból, amikor rájövök: a létezés maga a „nagy titok”, hogy jómagam, mint „öntudatra ébredt lény itt, a táguló, ma már emberarcúnak tűnő világegyetem ölén, több vagyok, mint biológiai összetevőim” – amint Szabó Ferenc jezsuita írja. Az embernek örök életet szánt a Teremtő. A nem hívőnek is, ha elfogadja, ha nem. Ennek elfogadása adhat nyugalmat…
Fodrozódik a folyó, elsimul. A vízre léphetek a szólításra, de csak ha elfogadom: ez a szó maga az Igazság, akiről cselekvőn kell tanúságot tenni.
A szobor ív-vasát elfödi a fehér kő, bűnt eltávoztat a megbánás. Annyi sok vétket nem sodorhat tovább.
Megmaradok hát önvizsgálatomban – híd, víz együttállásának közepén; én, aki talán az ember vagyok annyi vonzás és sodrás közt, mivel a koporsók egyaránt takarnak „földuralkodót s zarándokot”.
