Görögkatolikus Egyházunkban az úrszínváltozás ünnepe a legnagyobb jeles események között kap helyet, melynek jelentőségét meg kell értenünk – hívta föl a figyelmet prédikációja elején Kocsis Fülöp metropolita.
Az evangélium (Mt 17,1–9) szól arról, hogy a Megváltó ruhája fehér, vakító lett, mint a hó, de ez esetben nem csupán a színek megváltozásáról van szó. Noha maga a jelenség, az, hogy az apostolok egyszer csak fehér ruhában látták őt, igencsak beszédes, lévén a fehér a legszebb, a legtökéletesebb szín, egyesíti magában a többi színt.
Így van meg minden Jézus Krisztusban. Ő az, akiből minden származik, aki mindent teremtett, akinek mindent köszönhetünk. Istenségében mutatkozott meg a Tábor hegyén az apostolok előtt. Addig is Isten volt, csak nem tudták; embernek tűnt a szemük előtt, és nem vették észre, hogy valóságos Isten. Ki-ki amennyire képes volt, fogta fel ezt a színváltozást, ezt az átalakulást.
Amikor Krisztus megmutatja istenségét – mondta az érsek –, az olyan, mint amikor az Egyházban a szentségeket ünnepeljük. Olyan dolog történik ekkor, amit bár szemünkkel nem látunk, mégis valóságos esemény. Kereszteléskor a vízben megmártóztatott kisded teljesen átalakul, és Isten gyermekévé lesz. A bűnbánat szentségében sem látunk és hallunk nagy dolgokat, pedig óriási folyamat megy ekkor végbe, hiszen úgy tisztul meg az ember lelke, és válik hófehérré, mint keresztelése pillanatában. Kocsis Fülöp metropolita úgy fogalmazott: az Egyház az Úr színeváltozása, benne az Úr láthatóvá teszi a valóságot, ami egyébként fizikai szemünk előtt nem volna látható, és ki-ki annyit lát meg belőle, amennyire képes, hitéből fakadóan.
A papszentelés szentsége tele van nagyon szép és látványos elemekkel: a szentelendőt fölvezetik a diakónusok a szentélyhez, és ott, a királyajtóban két pap testvér veszi át, majd kíséri az oltár körül, háromszor. A szentelendő aztán megcsókolja az oltár sarkait, a püspöki jelvényeket, és letérdel az egyik sarokhoz.
Közben a püspök elmondja azt az imádságot, amiben az egész közösséget szólítja fel, hogy közösen imádkozzon az ifjúért; azért, hogy szálljon rá a Szentlélek kegyelme. Végül egyenként rákerülnek a papi ruházat darabjai – ezek a látható elemek, de ennél sokkal nagyobb dolog történik – hívta föl a figyelmet a metropolita. „Emberi érzékeléssel érzékeljük, de hitünk szerint fogjuk fel ezt az eseményt: új ember születik, új pap lesz az Egyház rendelkezésére, akit Isten meghívott, kiválasztott.”
Azt mondjuk, az Eucharisztiában a kenyér és a bor színében megmutatkozik Isten – folytatta prédikációját a főpásztor. Ekkor külső átalakulást nem látunk, a hitetlen ember szemében a bor és a kenyér ugyanannak tűnik, de a hitünkkel képesek vagyunk meglátni azt, hogy ez valami egészen más. Lényegi átalakulás történik: Isten testévé és vérévé lesz az Eucharisztia. Ehhez hasonló a papság szentsége is. „Külső átalakulás nem lesz Mártonon, de lényegileg teljesen átalakul. Krisztussá lesz, és attól kezdve általa Krisztust kapják az emberek. Ezért kell a fölszentelés, ezért kell az Egyház imádságából fakadó átalakulás, hogy az ő lelkesedése, a hivatásra való készülete meghozza a Krisztussá válás fordulatát.”
„Márton diakónus testvérünket ezen a napon, úrszínváltozás napján szenteljük pappá. Fölvisszük őt a hegyre, az úrszínváltozás hegyére, és amikor lejön a hegyről, átalakul. Eddig elkísértük őt: szülei, felesége, testvérei, nevelői, tanárai, pap testvérek, de eljutott arra a pontra, ahonnan csak egyedül mehet tovább. Mint Mózes is, amikor fölment a hegyre, aminek homályában már csak ketten maradtak: Mózes és Isten. Amikor Mózes lejött a hegyről, úgy tündöklött, ragyogott az arca, hogy nem tudtak rátekinteni. Talán ez az átalakulás a pappá szentelésben is megtörténik. Ha Márton hittel végzi azt a szolgálatot, amit rábízott az Úr és az Egyház, lassan átalakítja őt külsőleg is. Egy hűséges szolgálatban eltöltött papi élet után az ember arcvonásain is látszik, hogy ő Isten embere, Isten papja” – zárta szentbeszédét az érsek-metropolita.
Az újszentelt Budapesten, a Rózsák terei templomban segédlelkészként szolgál majd.
Augusztus 6-án a Görögkatolikus Egyház régi szokás szerint gyümölcsszentelést is tart. Régebben a hívek körmenetben vonultak a szőlőhegyekre, a gyümölcsösökbe, ma már a templomba viszik a szőlőt, szilvát, almát, barackot és más gyümölcsöket megáldásra. Így volt ez a főszékesegyházban is: a szertartás végén Kocsis Fülöp metropolita áldotta meg a friss termést.
Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye
