(Kocsi)verseny. Versenyt emlegetni kikerülhetetlen, ha a Ben-Hurról esik szó. Kezdve onnan, hogy az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb szabású és legsikeresebb alkotásával birokra kelni szinte lehetetlen vállalkozás. Az 1959-ben készült, William Wyler rendezte Ben-Hur kidolgozottságával, technikai újítások, trükkök sokaságával megvalósított, páratlan látványvilágával, hatásos szentimentalizmusával a kosztümös bibliai-történelmi filmek csúcsa. Tizenegy Oscar-díj. (Az egyiket a zeneszerző, Rózsa Miklós kapta.) Etalon. De ami ennél fontosabb, hogy azon ritka eset, amikor egy film nemhogy utoléri az alapjául szolgáló irodalmi művet, hanem nagyságrendekkel felül is múlja azt. Aki olvasta Lewis Wallace szerény lektűrjét, bizonyára egyetért ezzel. Az ’59-es Ben-Hurhoz való érzelmi kötődést itthon csak erősítette, hogy az egyértelmű vallási üzenetet közvetítő filmeposz alaposan megkésett magyarországi bemutatója és műsoron tartása kisebbfajta rendszerváltással ért fel a ’80-as években. Szerettük karácsonyi tévéműsorként, beszereztük videokazettán, fénymásolt borítóval, aztán megjelent DVD-n is. A Ben-Hur minden tekintetben hőskorokat idéz. Múltba révedés, nosztalgia; csupa jó érzés, szép emlék.
Aztán egyszer csak jön egy kazah rendező, Timur Bekmambetov, aki arra vetemedik, hogy hozzányúl ehhez a „már örökre lefoglalt” témához. Minek? Miért kell? Mi értelme újraforgatni (a felülmúlhatatlant)? – érkeztek már a tervre vonatkozóan is az értetlenkedő, ingerült kérdések… Az eredmény természetesen könnyű préda lett, a kritika rendesen szét is kapta a filmet. Az egyenrecenziók verdiktje röviden összefoglalva: mindenben gyengébb, mint az elődje, de azért a kocsiverseny itt is valóban nagyon látványosra sikerült; 3D-ben nézve különösen.
Szegény Timur tehetett bármit; eldőlt, filmje csak szegényes, kis költségvetésű és színészileg is gyenge alkotás lehet, amelyben még a lovakért rajongó núbiai Ilderim sejket játszó veterán sztár, Morgan Freeman sem tud hiteles lenni… Pedig ha a végfőcímre bevágott, laza popszámtól hajlandóak vagyunk eltekinteni, nyugodtan megállapíthatjuk: az utóbbi évtizedek legdinamikusabb és legemlékezetesebb „római birodalmas” filmje került a mozikba. Ez a Ben-Hur szerencsére nem remake, hanem egy teljesen újragombolt, átdolgozott (regény)adaptáció, mindössze egy-egy tisztelgő utalással a tekintélyes filmelődre. Az idősíkokkal játszó forgatókönyvnek köszönhetően a cselekmény feszesebb, a történelmi szituáció érthetőbb, a dráma karakteresebb lett. A rómaiak által megszállt Jeruzsálemben bajtársiasan versengő zsidó herceg, Judah Ben-Hur (Jack Huston) és örökbe fogadott testvére, Messala (Toby Kebbell) között kialakuló konfliktus lassú éleződésének bemutatása és világnézeti magalapozása a film egyik erőssége. A feszültség valódi, a „testvérháború” lélektanilag életszerű. Bekmambetovnál megokolt, hogy e sajátos politikai helyzetben, tulajdonképpen „a sors szeszélyének kiszolgáltatva” miért is kerül szembe egymással a két jó barát. Hétköznapi emberi vétkek, személyes ambíciók, bizonyításvágy, félreértés… – örök problémák. A hitelesség kedvéért megjelennek a történetben a római elnyomók kiszorítására szövetkezett, erőszakos akciókra készülő fanatikus zelóták is. Judah egész családjával nem azért válik Róma „kimondott” ellenségévé, mert egy, a házukról véletlenül lezuhant cserép megriasztja a Jeruzsálembe bevonuló helytartó lovát. Egy könyörületből náluk bújtatott, sebesült lázadó meggondolatlan „terrorakciója” hozza rájuk a vészt és a megpróbáltatások sorát.
Annak ellenére, hogy korunk filmgyártásában cseppet sem számít trendinek, Bekmambetov filmje hitvalló módon megőrizte a Ben-Hur „kegyelmi szálát” is. A korábbi változatnál közvetlenebb, kimondottabb formában, mégis mértéktartóan és ízlésesen. A görcsösen markoló ujjak ellazulnak, a kézben szorongatott kő a földre hull. Ez a kép elegendő ahhoz, hogy átérezzük: a világ ugyan haddal teli, de Krisztus már győzött. Örökre.
