Amikor már nagy erőkkel keresték, menekülnie kellett. 1951. április 1-jén holtan találták a cserkúti vasútállomás előtti kanyarban, a vonat egyik kocsija alatt, testén lőtt sebekkel. Üldözői valószínűleg a nyomára akadtak, és miután lelőtték, holttestét a sínekre dobták.
A tartományfőnök szentbeszédében felidézte, hogy pálos novíciusként két évtizeddel ezelőtt a kommunizmus idején meghurcolt, börtönviselt pálos szerzetesekkel élt egy kolostorban, s novíciusmestere, Bolyós Rezső Ákostól sokat hallott a nehéz időkről. Az atyák megpróbáltatásaik ellenére víg kedélyűek voltak, reménykedve tekintettek a jövőbe. Gyakran elmondták: senki sem gondolta volna, hogy egyszer majd a börtöncellára kell cserélniük a szerzetesi cellát, s hogy sokuknak vérükkel kell megpecsételniük szerzetesi örökfogadalmukat és pappá szentelésüket. Felidézte azt is, hogy nemrég újratemethették a kommunizmus idején kivégzett Vezér György Ferenc atyát Pálosszentkúton, s megemlékezett Vincze László Tihamér, Csellár István Jenő és Kovács Ferenc Imre pálos vértanúkról is.
Amikor 1950 júniusában elhurcolták a pálos szerzeteseket, mielőtt felszálltak volna a teherautóra, Ákos atya elkezdte énekelni-imádkozni Mária hálaénekét, a Magnificatot, s a többiek is csatlakoztak hozzá. Példájuk máig ható üzenet számunkra is, mutatott rá a tartományfőnök. Arra tanít, hogy ha bele tudunk kapaszkodni a minket szerető Istenbe, nincs vesztenivalónk. „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” – idézte Szent Pál apostolt (Róm 8,34). „Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” Ha mi Krisztushoz tartozunk, az életünk csak gyümölcsöző lehet. S ez földi utunk legfőbb célja. A gyümölcsözésnek bárki, a beteg és az erőtlen is munkása lehet, mert Isten a jó célokra megerősíti az embert, mutatott rá. A szertartás végén a tartományfőnök megáldotta a vértanú tiszteletére a templomban felállított új emléktáblát Csere Sándor plébánossal.
