Marton Éva Kostelničkája a „várhatónál” is összetettebb, tépelődőbb figura. A szikáran lényegre törő Janáček életműve tán legmegindítóbb és leghosszabb dallamát adja a „pillanathoz”, amikor az asszony „mentő terve” megvalósítása előtt tejbe kevert altatóval a szobájába küldi Jenufát. Az özvegy egyetlen könnyes ellágyulása megmutatja, hogy merevsége, látszólagos könyörtelensége mögött milyen érzelmek és fájdalmak feszülnek. Felejthetetlen, ahogy Marton alakításában a törhetetlen derekú asszony letérdel és megalázkodik, hogy apát könyörögjön a gyermeknek; ahogy a gyilkosság elhatározásakor lefordítja az asztalon álló Mária-képet, mintha gondolatait, cselekedetét így elrejthetné Isten elől. A felvonás drámai csúcspontja, az elképesztő erejű „monológ” után Marton-Kostelnička a kendőbe takart gyermekkel kiszalad az éjszakába; később a lélek levethetetlen terhét hordozva, a zavartság vissza-visszatérő jeleként vállhoz emelt kézzel csitítgat-ringat egy már nem létező csecsemőt…
Amikor a jégvágók ráakadnak a kisfiú holttestére, a falusiak haragja Jenufa ellen fordul. A sekrestyés asszony nyilvános gyónása immár elkerülhetetlen: a mindenki előtt titkolt újszülött nem gyermekágyi láz következményeként, Jenufa öntudatlansága alatt halt meg. Az egész addigi életében másokért élő Kostelnička bevallja, jobban szerette önmagát; a megszólástól tartó asszony elsősorban saját tekintélyét, kivívott megbecsülését védte. Már csak lánya bocsánatát kéri. Miután Jenufa „feloldozza” és Krisztus kegyelmébe ajánlja, átadja magát leendő bíráinak…
Az elmúlt években több alkalom volt arra, hogy Marton Évával a hivatásáról és a zenéről beszélgessünk. Nagyon sokat tud erről a műfajról, ami kiderült a Zeneakadémia ének tanszakosainak adott óráin is, ahogy egy-egy áriát, jelenetet, élethelyzetet elemzett. Az Új Emberben megjelent interjúkban jóformán minden kedves szerzője szóba került. Kezdve a „kötelező” Mozarttól…
– Mozart zenéjében mindig a határtalan életörömöt érzem. Műveinek tolmácsolása ugyanakkor fegyelmezettséget, összefogottságot kíván az énekesektől, ami érdekes kettőssége a Mozart- interpretációnak. Énekeseknél technikai szempontból is elengedhetetlen a Mozart-dalok és -áriák tanulása, mert segítik karban tartani, pozicionálni a hangot. A nyolcvanas évek elejétől, amikor áttértem a nagy drámai szerepekre, el kellett szakadnom Mozarttól. Azonban ma is jelen van az életemben, csak más formában. Amit pályám során elsajátítottam, most a Zeneművészeti Egyetemen próbálom továbbadni a fiataloknak.
Gazdag repertoárjának alappilléreit Verdi, Wagner, Puccini és Richard Strauss zenedrámái jelentették. Verdi kapcsán megjegyezte: – Igazán megrendítő Verdi-szerepélményem A végzet hatalma Leonórája volt. Verdi dallamai emelkedettek. Leonora például magát viszi egyfajta misztikus révületbe, amikor békére vágyva vállalja a szerzetesi elvonulást, a remeteéletet. Olyan lelkiállapotba kerül, hogy szinte lebeg, mintha már csak a lábujjával érintené a földet. Én legalábbis így képzeltem el. A remekművek mindig megújulnak, életre kelnek, még ha üres színpadon játszottuk is, mint A trubadúrt Hamburgban. Verdi operái „csodaelixírek”, minden külsőség nélkül is képesek hatni. Igaz, ehhez kellettek az olyan előadók, mint akikkel együtt énekelhettem: Obrazcova, Cossotto, Pavarotti, Bonisolli, Milnes, Cappuccilli…
Wagner-képét a „természetesre”, a közvetlenre építette: – Hősei számomra sohasem voltak „felsőbbrendű emberek”. A Ring istenei-félistenei is ugyanolyanok, mint bármelyikünk. Wagner művei is az emberiséget gyötrő örök kérdésekről szólnak: a hatalomvágyról, a zsarnokságról, az égi és földi szerelemről… És ott van Kundry! Döbbenetes. A Parsifal a „non plus ultra” számomra. Sokan nem értik meg, pedig minden benne van. Csodálatos, abszolút misztérium. Miközben annyira letisztult az egész mű, hogy inkább kerülöm is vele kapcsolatban a misztériumjáték megjelölést. Ezt minden évben, legalább húsvétkor át kell élnie az embernek. A keresztet hordozó Megváltó rápillant Kundryra, aki ezt a tekintetet többé már nem tudja elfelejteni. A fájdalomnak, ugyanakkor a megbocsátásnak olyan pillanata ez, hogy most is, amikor beszélek róla, elszorul a szívem. Ez nem magható! Megrázó!
Pucciniről hasonló szeretettel szólt: – Szívesen nyúlok a zenéjéhez tanárként is, különösen akkor, amikor látom, hogy valakit lelkileg-érzelmileg nehezen tudok megmozdítani. Puccini számomra az érzelmek, az érzékek királya. Gyakran félreértik. Egyesek szeretik a veristák közé sorolni, pedig nem az, talán csak annyiban, hogy operái közül több hétköznapi emberekről szól. Engem sokat gazdagított Puccini zenéje. Nagy értője és megértője volt a léleknek. Nem szabad szentimentálisan játszani! A szentimentalizmus jegyei benne vannak ugyan, de előadóként abszolút „konkrétan” kell megformálni a figuráit. Puccini nagyon közvetlen, mindig érthető és átérezhető. Az embernek szinte nincs is ideje, hogy magához térjen, mert a zenéjében rögtön ott a következő gyönyörűség…
Manon Lescaut, Tosca, majd 1983-tól Turandot szerepe végigkísérte egész énekesi karrierjét. 2008 márciusában ismét New Yorkba hívták, ahol számos kiváló pályatárs társaságában köszöntötte az akkor nyolcvanöt éves Franco Zeffirellit, akinek Turandot-rendezését 1987-ben, Marton Évával és Plácido Domingóval mutatták be a Metropolitanben: – Zeffirelli elkényeztetett rendező volt a Metben, rajongtak érte New Yorkban, minden kérését teljesítették. A Turandotja monumentális előadás, kétszázhatvan-kétszázhetven ember mozog egyszerre a színpadon. Szerintem azóta sem készült ehhez fogható kiállítású darab. Boldog vagyok, hogy benne lehettem.
Egyszer Bartókról és A kékszakállú herceg váráról kérdeztem, ami újabb alkalom volt arra, hogy hivatása adta sajátos látásmódjával lényeges emberi kérdéseket érintsen:
– Judit nem tudja, mi a tabu, mi a „hetedik ajtó”, amelyet nem kellene, nem lenne szabad kinyitnia. Mert minden ember lelkében van egy olyan rész, amelyet senki előtt sem tár fel: ami én vagyok, ami csak hozzám tartozik, s amit azzal sem szeretnék megosztani, akit a legjobban szeretek. Ha ezen az ajtón is dörömbölnek, akkor az az ember azt mondja: már mindent odaadtam, ezt nem akarom… Menj! Judit újabb és újabb kérdéseket tesz fel, elhatalmasodik rajta a kétely, a szerelem másodlagossá válik számára, és abban a pillanatban „veszít”. Mindig összeszorul a szívem, amikor Judit követeli Kékszakállútól: „Nyisd ki a hetedik ajtót!” Kinyitja… – és nem történik semmi. Csak bejön a három (régi) asszony. Talán nincs is szebb és fájdalmasabb zene a világon, mint az opera utolsó percei, ahol az éjjellel végképp megszűnik a tér és az idő…
Marton Éva a fegyelmezett, fáradhatatlan művész, az utazó világsztár, a szigorú és következetes tanár azok közé tartozik, akik tudják: az opera, a dalszínházi lét, amelynek hosszú időn át szereplője és alakítója volt, nem egyszerűen (szín)játék. Tekintélye és jelenléte a hazai kulturális életben a felelősségteljes közvetítők nyugodt bizonyosságát tükrözi. Köszönet mindenért, és az Isten éltesse!
