Itt és odaát, a part vidéken minden valóság szimbólumként hat – de valójában sem mi sem az. Lehet, hogy csak mi, „nyugati” nézők érezzük művészinek a távolságtartó távol-keleti realitást? Mondják: a japánok kedvelik az apróságokat, a finom részleteket. Rezzenő arcvonások tükröznek érzelmeket; az elgyengülés, a csüggedés vétek a csöndes társak között. Szenvtelen szigor és megértés, elcsattanó pofon és támogató pillantás. Fekete-fehér akvarellvilág. Egyszerű, sallangtalan „vidéki történés”, melyet általános érvénye intim világdrámává dagaszt. Ha úgy szeretnénk, reménye madáchi igényű; felemel, bátorít: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Mert nincs más lehetőség, folytatni kell. Ki így, ki úgy teszi… Könnyebb, ha együtt, ha céllal, értelemmel és szeretettel.
És Kaneto Shindo még egyszer, más tónusban. A kopár sziget csendes lírája után egy buddhista mesét feldolgozó merész thriller-dráma 1964-ből. Onibaba. A cím lefordíthatatlan: szörnnyévált vénasszony, démonbanya. Történelmi háttere a XIV. századi belháborúktól meggyengült Japán, hadakozókkal, éhezőkkel és leleményes ügyeskedőkkel. A hullámzó, susogó-zörgő végtelen nádasban megbúvó kunyhóban vadak módjára él egy idősödő nő a menyével. Zsákmány szerzők: a nádasba menekült vagy oda tévedt harcosokat gyilkolnak, hogy elvehessék cserealapként használható fegyvereiket, öltözéküket, a holttesteket pedig egy mély kútbarlangba lökik. Egy nap a csatákból szökött, kiéhezett Hachi, az öregasszony fiának barátja tér be hozzájuk, és hírt is hoz: a fiú meghalt az egyik véres összetűzés során. Az özveggyé lett lányra szemet vető férfi feltűnése azonnal zavart kelt, szétzilálja a két nő különös érdek szövetségét: a gyanakvó anya fia cserbenhagyóját és menye (ölni és élni segítő társának) csábítóját látja Hachiban – ugyanakkor az ifjú feléleszti szikkadó nőiességét is. Mindent elkövet, hogy távol tartsa egymástól az éj leple alatt titokban találkozó, „szemérmetlen”, „pokol fenyegette” fiatalokat. A megkeseredett, kétségbe esve taktikázó asszonyra egyik éjszaka ráijeszt egy démonmaszkot viselő titokzatos idegen. Eltévedt és a nád zsungelből kiutat kereső szamuráj, aki – elmondása szerint – szépségét rejtve-védve fedi el az arcát. Követi a nőt a nádasba, ahol belezuhan a barlangverembe. Az asszony leereszkedik a mély be, hogy levegye a maszkot a halottról, mert látni szeretné az arcát… A történet folytatódik, a ballada egyre sűrűbb.
Mit követel az élet, az életben maradás? Sors vagy épp sorstalanság sodorja e nyugtalan lelkeket? Hova vezet a furcsa társas magány, az elhagyottság, egy vészkor kihívása? Az öregasszony félelmetes-tragikus alakját mintha Shakespeare Lady Macbethjéről vagy García Lorca napszítta, keserű és szenvedélyes figuráiról mintázták volna. Önvédő, öntörvényű ösztönlények drámája zajlik. Meg érthetők, szánhatók azért? Hiszen edzettek, önzők, taszítók, hétpróbások… – mégis esendők. Talán csak e tény, a gonosz gyengesége, a gyűlölet hiábavalósága adhat nekik feloldozást. Különös erővel hangzik a filmvégi kétségbeesett sirám: „Ember vagyok, nem démon!”
Két ellentétes alkotás Kaneto Shindótól. Csend és kiáltás.
(A japán filmművészet remekei sorozat az Etalon Film gondozásában jelent meg.)
