Biztos, hogy ma este erre vágyom? Mármint a Valami Amerika második részére. Foszlányokat tárolt az agyam az első részről. És olyasmit, hogy nem volt olyan rossz. Persze a megszépítő messzeség jócskán enyhítette kritikai hajlamom. No de akkor közönségfilmnek elment, bejött. Vagy, hogy felvegyem én is a ritmust: átjött. A második rész néhány szóban: erőtlen, erőltetett, üres és unalmas. A karakterek mint felhúzható figurák működnek. A baj csak az, hét évvel ezelőtt húzták fel őket utoljára. Azóta pedig kicsit elfáradtak. Nem a színészekkel van a baj. Egyedül talán Oroszlán Szonja okoz némi dilemmát. De a filmben szereplő színészek java tehetséges. A sematikus helyzetekkel azonban ők sem tudnak csodát tenni. A történet meglehetősen ismerős. Millió ilyet láttunk már. Röviden: egy színházi darab megrendezése a cél, amely elé számtalan akadály gördül, de a végén biztos a siker.
Ami igazán nehezen viselhető és elgondolkodtató, az nem is a film erőtlensége, hanem a közönségessége. Ez a tény már csak azért is ad töprengésre okot, mert végigpörgetve az utóbbi tíz-tizenöt év magyar vígjátékait, mintha a közönségesség lenne az első számú szempont. Nem mintha nem férne bele egy vígjátékba néhány vaskosabb poén. De ha az egész film az efféle poénokra van felfűzve, akkor az olyan fárasztóvá és szánalmassá válik, hogy a kulturáltabb, vagy csak egy kicsit pallérozottabb elméjű néző csak ásít és szomorúan mosolyog. És arra gondol, hogy például a cseheknek vajon miért sikerül még most is jó közönségfilmeket készíteni. Illetve arra, hogy a mi filmeseink vajon miért gondolják, hogy a magyar közönség számára nem ajánlatos a mércét kicsit magasabbra tenni. Ez pedig több okból is baj. Van tehetséges színész-rendező, aki már a bőrén érzi. Rádióműsor foglalkozott az üggyel néhány hete. Novemberben Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter kétszemélyes Rómeó és Júlia adaptációját, amit siófoki iskolásoknak adtak elő, a diákok egy része Easy rider, öcsém bekiabálásokkal tönkretette. (Háttérként annyit, Rudolf Péter főszereplőként és rendezőként is jegyzi a kétrészes Üvegtigris című filmvígjátékot, ami a maga nemében néhány fokkal szórakoztatóbb, mint a Valami Amerika második része. De az a léc itt sincs túl magasan. Ennek a filmnek a visszatérő, kicsit fárasztó poénja az easy rider, öcsém kiáltás.) Az esetet vizsgálták innen is, onnan is. A végén kisütötték, hogy bizony a mai gyerekek fegyelmezetlenek és nem ismerik az illemet, a pedagógusok tekintély híján tehetetlenek stb. stb. Csak két dolog nem jutott senkinek sem az eszébe. Az egyik: a diákok nagy része előbb hall az Üvegtigrisről, a Valami Amerikáról, mint Shakespeare-ről. Nekik itt a mérce. A másik: egy színésznek a Rómeó és Júliától a mai magyar vígjátékokig sajnos van jó néhány létrafok lefelé. Igaz, pont ugyanannyi van felfelé is. Csak felfelé menni mindig nehezebb. De újra feljutni, mégpedig úgy, hogy még a fiatalok is figyeljenek, az szép teljesítmény. De az igazán szép talán az lenne, ha nem kellene ennyit mászkálni a két műfaj között. Hiszen Shakespeare sem létrán élt, mégis tudott tragédia után komédiát írni. Vagy ezt hívják úgy, hogy valami?
