– Anyai nagyapámtól tanultam: az élet arra való, hogy az ember elajándékozza. Ez az igazság sokszor visszaköszönt az életemben. „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Olyan jól tudjuk és gyakorta ismételgetjük ezt a közmondást. De akkor miért nem gyakoroljuk? Hiszen erre van szükségünk. Ezt már Istenes Szent Jánostól tanultam – amikor a szegényeinek koldult, azt mondogatta: „Emberek, legyetek jók magatokhoz: tegyetek jót!” Az életfilozófiám talán így fogalmazható meg röviden: a legfontosabb, hogy érzékeny legyen a szívünk az emberek, a világ történései iránt. Akkor a konkrét helyzetekben tudni fogjuk, mi a teendőnk. Általában azt látom, hogy sokan kivonják magukat az élet sodrából, amelynek persze nem könnyű ellenállni. Azt tapasztaltam, hogy ha igent mondunk valamire, és nem azzal foglalkozunk, hogyan tudjuk minél kisebb áldozattal elvégezni, hanem arra gondolunk: most azt várja tőlünk az élet, hogy teljesen bevessük magunkat, akkor mindig növekedik az Isten ebben a világban. Ha egy adott helyzetben elkötelezzük magunkat, nem marad el Isten segítsége.
– A karitatív munka során, váratlan vagy katasztrófahelyzetekben nemegyszer különösen súlyos kérdések megválaszolására, gyors lépésekre is szükség van. Könnyen vagy nehezen hoz döntéseket?
– A vállalt feladatokra azonnal igent szoktam mondani, és azután kezdek gondolkodni a megoldáson. Mert ha már előtte nagyon sokat tépelődik az ember, szinte biztos, hogy nemet mond, hiszen annyi érv gyűjthető össze valami ellen, hogy megbénul az ember. A cselekvéshez szükséges a kockázatvállalás lelkülete. Ez sokszor hiányzik az egyéni, a közösségi és egyházi életünkből. Nem a felelőtlenségről vagy vakmerőségről beszélek, hanem arra gondolok, hinnünk kell abban, hogy Isten segítségével lesz megoldás. Csak tudni kell, hogy önmagunkkal fogunk fizetni. Talán az az isteni ajándék is segített döntéseimben, hogy ha valami baj van, s körülöttem mindenki izgul és görcsöl, engem valami nagy nyugalom száll meg. Ilyenkor azt érzem: most jött el a pillanat, amikor cselekedni kell, s ezt várja tőlem Isten. Amikor viszont látszólag minden nyugodt és rendezett, feszültség támad bennem, hogy vajon rendjén van-e, hogy magától értődő egyszerűséggel folyik az élet.
– Szorításban, kényszerek között kellett elfogadni és dönteni, amikor a később fogalommá vált zugligeti egyházközségbe került 1977-ben.
– Előtte tíz éven keresztül a pesti „ferences” templomban voltam káplán. Akkoriban Horváth Richárd, a békepapi mozgalom vezetője volt a templomigazgató. Csodálkoztam is, miért kerülök mellé. Később megtudtam, hogy a szemináriumi lelkivezetőnk, Szalóczi Pelbárt atya „bűne” volt ez, ugyanis ő ajánlott engem. Amikor jelentkeztem igazgató úrnál, az első mondata egy kérés volt felém, hogy kapcsolódjak be a mozgalomba. Én viszont kifejeztem, hogy nem szeretnék, és ha ez akadály, akkor természetesen jelentem az egyházi vezetőimnek, és akkor bizonyára máshol találnak nekem helyet. Tíz év alatt egyszer sem hozta elő többé a témát, pedig rajtam kívül minden ottani pap járt békegyűlésekre. 1976 októberében megkeresett Lékai bíboros úr, hogy tovább nem tudja biztosítani számomra a papi működést, civil foglalkozást kell keresnem. Akkor már sok egyetemista járt a templomba, elég nagy kört érintett a házas program, a családpasztoráció is kiteljesedett, és ezt már valószínűleg nem nézte jó szemmel az Állami Egyházügyi Hivatal. Aztán három héttel később jelezte a bíboros úr, hogy sikerült elintéznie, hogy egy négyszáz lelkes faluba kerülhessek lelkipásztornak. Örömmel mentem volna, de újabb két hét múlva kiderült, hogy elmehetnék plébánosnak Zugligetbe, de ehhez Horváth Richárd segítségére van szükség. Azt feleltem Lékai bíboros úrnak: korábban sem kértem semmiben a közvetlen főnököm segítségét, most sem fogom. Ezt tudomásul vette, aztán egy újabb alkalommal azt kérte, legalább annyit mondjak meg a templomigazgatónak, hogy el akar helyezni. Ebből látszik, mekkora hatalma volt Horváth Richárdnak: szükség volt arra, hogy ne ellenezze a dolgot. Bementem hozzá, és vázoltam előtte a helyzetemet. Rám nézett, és elsírta magát: nem akart elengedni. De meggyőztem, mondván, most már eléggé nehéz számomra lelkileg, ami velem történik. Akkor említettem neki a kihallgatásokat, azt, hogy az utcán rendszeresen követtek. Úgy tűnt, nem tud ezekről. Végül tudomásul vette, hogy főpásztorom elhelyez.
– Ezek szerint szabadulást is jelentett, hogy egy félreeső plébániára helyezték.
– Végül is örültem neki. Azzal mentem oda, hogy megpróbálok egy olyan közösséget építeni, amelynek a képe addigra megszületett a lelkemben: eszerint az egyház nem pusztán imádkozó, Istent dicsőítő, hanem karitatív közösség is. Egyik kedves tanítványom, Vecsei Miki ezt egyszer így fogalmazta meg: „Nincs utolsó vacsora lábmosás nélkül.” Ez az egyszerű üzenet mozgósította az embereket, és szinte a semmiből, három-négy év alatt kialakult egy igazi, élő közösség. Később belőle nőtt ki a Máltai Szeretetszolgálat. De addigra már szociális hálót szőttünk a XII. kerületben, amely az ott élő szegények, magukra maradottak, egyedülállók védelmét, biztonságát, a róluk való gondoskodást alapozta meg. A kerületi tanácselnök is támogatta ezt. Azokban az években történt ez, amikor titkosrendőrök írogatták a templom előtt az autók rendszámát…
– Hamar mozgósított az üzenet?
– Szinte egyik pillanatról a másikra. Amikor odakerültem, levelet fogalmaztam, amelyet személyesen adtunk át az egyházközség minden lakójának. Felajánlottuk a szolgálatainkat: itt vagyunk, a templom, a közösségünk, ha gondolják, ismerjék meg. Először kíváncsiságból jöttek, később már kötődtek az egyházközséghez. Rengeteget jelentett, hogy nagyon sok házasság megerősödött ekkoriban: közösen tudtunk beszélni a – minden kapcsolatban megjelenő – problémákról. Ezeket neveztem újra megkötött házasságoknak. Véleményem szerint ugyanis a házasságokat mindennap újra meg kell kötni, ahogy az istenkapcsolatunkat is napról napra meg kell erősítenünk. Még ennél is többet jelentett a közösség épülése, az evangelizáció szempontjából, hogy a templomba nem járó emberek elhunyt hozzátartozóit ingyen temettük el – szemben azzal a gyakorlattal, amit ma is fájdalmasan tapasztalok, hogy ilyenkor még az egyházi adót is behajtják rajtuk utólag. Személyesen mondtam el ilyen esetekben a hozzánk fordulóknak, hogy éppúgy eltemetjük a rokonukat, mint azt, aki a közösséghez tartozott, de pénzt nem fogadhatunk el tőlük, mert akkor ez egy szolgáltatás lenne. Mi pedig szeretetből szeretnénk tenni. A hívő közösség egyharmada olyan családokból alakult, amelyeket megérintett a temetési szertartás és ez a szemlélet. A gyerekhittan is szinte nulláról indult. Minden családból egy szülőnek kötelező volt részt vennie rajta. Ez néhány év alatt azt eredményezte, hogy több száz iskolás hittanosunk lett, tehát egyszer csak kivirágzott a közösség. A szeretetszolgálat csak erre alapozva jöhetett létre 1989-ben.
– A „Málta” vezetése nem csak karitatív vagy lelkészi feladatokat jelent. A „menedzseri”, gazdasági, szervezői munka nem szorongatja a pap lelki életét?
– Az igazsághoz tartozik, hogy plébánosként is napi tizenöt-tizenhat órát dolgoztam, míg erőm engedte, emellett pedig nagyon áldozatos gárda segítette és segíti ma is a munkámat. Az elmélyülés és az aktivitás aránya egyébként magától értetődően állt be az életemben. Évtizedek óta minden reggel egy jó órát foglalatoskodom a lelkemmel. Természetessé lett számomra e csendesség: ilyenkor csak a lelkemmel törődöm, imádkozom. Emellett nagyon fontos számomra a szentmise. Ez a kettő mindig megmaradt, és megőrzött engem. A szentmise nemcsak Krisztus áldozata felől nézve jelentős, hanem a közösségteremtés szempontjából is. Ha néhány évtizede meglátogatott egy-egy istenkereső fiatal, és azt mondtam neki, jöjjön el a szentmisére, tízből általában nyolcat megérintett a közösség ünneplése, és nálunk maradt. Ha ma mondom ugyanezt, tízből egy marad meg. Nincs már olyan erős üzenete a liturgikus közösségnek.
– Vajon miért?
– Túl sok hatás éri a fiatalokat, és ez a fajta közösségi élmény már nem elég számukra. Sokkal harsogóbb, mozgalmasabb lehetőségeket keresnek. Mintha a csendes sugárzás már nem érné el őket. Akkoriban a szentmise találkozást is jelentett a keresztény emberek számára, másutt ugyanis erre nem volt lehetőségük. A templomba el lehetett jönni, bár megfigyelték az embereket. A közösség élménye olyan meghatározó lehetett számukra, hogy vállalták a kockázatokat.
Ma mintha nem tudnánk szóba állni azokkal, akik nem tartoznak hozzánk. Ezt látom a legnagyobb problémának. Emellett túlságosan papközpontúak vagyunk. Otthon vagyunk a közösségeinkben, de mintha nem éreznénk felelősséget a többiekért: például a nem keresztényekért vagy a nem hívőkért. A missziós elem nagyon gyenge egyházunkban. Pedig az élet értelmezéséhez olyan üzenetünk van Jézus Krisztustól, amely – ha természetesen mondjuk el, mint testvér a testvérnek – megérinti a másik embert. A legtöbbször hiányzik az evangelizációs lelkület, szegényes az eszközrendszerünk. Tolvajnyelvet használunk, amelyet nem értenek a kívülállók, vagy ha meghallják, azonnal elzárkóznak, annyira idegen számukra. Ha viszont egyszerű emberként szólítjuk meg őket, az életük kérdéseiről és problémáiról beszélünk velük, rácsodálkoznak arra, hogy nekik is szól a krisztusi üzenet.
– S mutat-e változást, valamilyen tendenciát a több évtizedes tapasztalat: elszántabban vagy kevésbé segítünk egymásnak, mint korábban?
– Manapság oly sokat emlegetik a szolidaritást, mint még soha. Nyilván azért, mert gond van vele. Általában arról szoktunk sokat beszélni, ami nincs, vagy amire szükség lenne, de nem úgy van jelen, ahogyan kellene, vagy ahogy szeretnénk. Mindannyiunknak úgy kellene gondolkodnunk, hogy nekünk kell megvalósítanunk a szolidaritást. Szegényesek a közösségi értékeink melletti személyes elkötelezettség konkrét megnyilvánulásai. A közös segítés terén viszont nagy előrelépések vannak. Ez a fajta felelősségvállalás egymásért állandóan növekszik.
– Könnyebb személytelenül segíteni, mint az arcunkat, az időnket, egész valónkat adni hozzá.
– A városiasodás következtében úgy élünk például egy bérházban, hogy sokszor még a közvetlen szomszédok sem beszélgetnek egymással. Elszemélytelenedett kultúránkban ez már elfogadottá vált. Városba költözve egy kisebb településről, ahol mindenki majdnem mindent tud a másikról, a közösségi kontroll alól felszabadult emberek névtelenségbe, a magánéletük bástyája mögé húzódnak. Pedig szigorúan véve nincs is „magán”-életünk, hiszen mindegyikünk élete hatással van a többi ember életére. A magánéletre hivatkozva nem mondhatunk le a felelősségről, s nem hallgathatjuk el azt, hogy összetartozunk. Ha a magánélet emlegetése azt jelenti, hogy csak azt teszi az ember, ami neki jó, előnyös, és ehhez senkinek semmi köze, akkor antiszociális lénnyé válunk. Nem egyszerű a városokban felduzzadt tömegek gondolkodását formálni. Ez is megnehezíti a helyes életszemlélet kialakulását.
– Hiányosságainkról, elerőtlenedésünkről hallva felmerül a kérdés: merre tovább, keresztények?
– Az evangelizációnak tettekre kell hivatkoznia. Nincs kereszténység karitatív cselekedetek nélkül. A keresztény embereknek sokkal többet kellene gondolkodniuk azon, miképpen tudják kifejezni összetartozásukat az emberekkel. Pusztán szavakkal, nagy igazságokkal nem lehet elérni őket, elegük van ezekből, olykor még a szívüket is bezárják előttük. Önmagában az sem hat, hogy vannak templomaink, ahova be lehet menni. A mindennapokban kell láthatóvá válni annak, hogy Jézussal összetartozunk, aki azért jött, hogy az emberek megtapasztalják: Isten mindenkit szeret. Ezt nagyon egyszerű megmutatni azoknak, akik bajban vannak. Csak azzal lehet e testvériségről beszélni, aki mellett nem megyünk el közömbösen. Egyébként pedig nem nehéz megszólítani az embereket. Sőt, nemegyszer ők szólítanak meg engem is, akár ismeretlenül, tudván, hogy mit tesz a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, például most, az árvíz idején. Ugyanezt tapasztalom a kórházban is. Ha valóban az irgalmasság és karizmánk, a hospitalitas, vagyis a vendégszeretet jegyében fogadjuk az embereket, szinte már nem is kell külön beszélni az evangéliumról. Ezek a cselekedetek hidat és közösséget építenek.
