Amióta apa lettem, még kevésbé tudom megemészteni a gyermekekkel kapcsolatos tragédiákról szóló híreket, mint azelőtt, s most itt a nyár, és szinte minden napra jut egy-egy baleset. Különösen rossz azt hallani, ha a mieinkhez hasonló korú gyermekekről van szó. Ilyenkor persze gyakran átgondolom, mennyi mindent úsztak már meg ők az elmúlt hét meg öt év alatt, eszembe jutnak az őrangyalaink meg az Istent még a fiánál, Izsáknál is jobban szerető Ábrahám, a betlehemi gyermekgyilkosság és Jairus fájdalma leánya elvesztésekor, majd öröme Krisztus csodája után.
Nézem a tévét és az újságokat. Furcsa világot építettünk, ahol a közlekedési baleset és a vízbefúlás már nem „szenzáció”, inkább az ablakon kizuhanó, emésztőgödörbe eső, kutyáktól széttépett vagy éppen öngyilkos gyermek az igazi címoldalas hír. Bulvárhírek, krokodilkönnyek és álegyüttérzés jut a bajbajutottnak, de nem azért, mintha a sajtó fel akarná hívni a figyelmet a szülői gondoskodás hiányaira, a figyelmetlenségre. Önző érdekek mozgatják.
Közben persze gondolatban kutatom a balesetek emberi okait. Talán elvonják a figyelmünket az anyagi gondok, az adósságok, a párkapcsolati és szexuális problémák azokról, akik ránk vannak bízva, akiknek mi lehetnénk az egyetlen támaszai? Vagy éppen csak nem tanítjuk meg őket arra, hogyan kerülhetik el a veszélyes helyzeteket, és mire vigyázzanak az utcán, a kiránduláson vagy a szórakozóhelyeken? De egy csonka családban élő, elhagyottan, megalázva, nyomorogva éppen csak éldegélő szülőtől várhatja-e a gyermeke a teljes figyelmet és odaadást?
Ám ahogy mondani szoktuk, mindez sajnos előfordul a legjobb családban, a szerető, gondoskodó, figyelmes szülők gyermekeivel is. Néha elkerülhetetlenek, kivédhetetlenek a balesetek, ám törekednünk kell arra, hogy kizárjuk a lehetőségét. És még egyet tehetünk: megköszönjük minden este a Jóistennek, hogy megőrzött minket egymásnak, kimentett a bajból vagy meggyógyított, és megőrzött attól, hogy ki kelljen mondanunk azt a mondatot, hogy „csak egy pillanatra nem figyeltem rá…”
