Igazi időutazásnak lehetünk részesei. Idén százötven éve halt meg Madách Imre. S most a költő halálának centenáriumán, 1964-ben megrendezett irodalmi és grafikai tárlat újrarendezésével idézhetjük fel Az ember tragédiáját. Azon a kiállításon bemutatták Vilt Tibor erre az alkalomra készített Madách-portréját, a hozzá tervezett installációval, láthattunk eredeti nyomtatványokat, Madách-relikviákat. A kiállítás rendezői tizenöt elismert grafikustól rendeltek illusztrációkat az évforduló alkalmából. „Madách okot és okozatot, előzményt és következményt, vágyat és megvalósulást szembesít fő művében, s ez a feszültség elegendő ihletést adhat nemcsak képzőművészeknek, hanem akár muzsikusoknak is ahhoz, hogy koruk nagy látomásait és hatalmas harmóniáit megalkossák” – mondta Bóka László irodalomtörténész a megnyitón tartott beszédében, 1964. október 3-án.
Madách számára a siker élete utolsó négy évében érkezett el. 1861-ben megválasztották Nógrád megye országgyűlési képviselőjévé, s május végén elmondott kitűnő érvelésű, irodalmi idézetekkel fűszerezett parlamenti beszédével egy csapásra országos ismertségre tett szert. Még az év nyarán adta át bírálatra Az ember tragédiája kéziratát Arany Jánosnak; a mű első kiadásán is ez szerepel, bár csak 1862 januárjában jelent meg nyomtatásban.
Madách művének díszkiadása 1863-ból, Emich Gusztáv kiadásában igazi kuriózum, mívesen kidolgozott, szép bőrkötésben jelentették meg. Láthatjuk a szerző eredeti gyászjelentését is, 1864. október 5-ére dátumozva. A Vasárnapi Újság december 11-én emlékezett meg az elhunyt íróról.
A képzőművészeket már a XIX. században megihlette a madáchi mű: már nem sokkal a megjelenés után készültek jelentős illusztrációk, például Than Mór nagyméretű olajfestménye (173 x 202 centiméter), Jelenet Az ember tragédiájából címmel, 1863-ból, díszes keretben. A képet Ferenc József vásárolta meg, s eredetileg a bécsi Belvedere gyűjteményébe szánták. Végül az alkotást három másikkal kiváltva sikerült elérni, hogy a kép Pesten maradhasson. A vásárlás ténye jelzi, hogy művészi kvalitásban mind az író, mind a festő műve maradéktalanul megfelelt a nemzeti reprezentáció kívánalmainak, a birodalom részéről pedig a kiegyezés előtti korszakban alkalmasnak bizonyult a művészetpártolói gesztusra. A személyes kapcsolatoknak is lehetett szerepe, hiszen a Képzőművészeti Társulat elnöke ekkor gróf Andrássy Gyula, Madách egykori egyetemi és önképzőköri társa – négy évvel később magyar miniszterelnök – volt. Kőnyomat is készült a képről, Grimm Dezső műhelyében, ugyanabban az évben. A litográfia a Magyar Képzőművészeti Társulat albumának harmadik füzetében jelent meg. Egy részlet a kommentárból: „…a kép magyarázatául is a szemlélőt csak a könyv 13. szinére utaljuk, melyben a föld szelleme visszaszólítja Ádámot a földre, ki nyűgnek és nyomornak tapasztalván ezredéveken át a földi létet; ön lelke erejébe vetett daczos bizalommal más ismeretlen czél, más lét felé repül az űrben, Luczifer kíséretében.”
A kiállításon ötven grafikát láthatunk most is, akárcsak 1964-ben. Olyan kiváló művészek kaptak megbízást annak idején, mint Kondor Béla, Feledy Gyula, Pásztor Gábor, Bálint Endre, Hincz Gyula. Szántó Piroskának a hatodik színhez készített két finom érzékenységű tollrajza, akvarellel színezve még a kevés fénnyel megvilágított teremben is csak úgy ragyog. Vékony tussal rajzolt vonalai száguldanak a fehér papíron. Az antik Róma hangulatát páratlan erővel érzékelteti.
Kondor Béla a rá jellemező határozottsággal vázolja a tizenharmadik színt, az Űrt. Lukovszky László színezett rézkarca jól jellemzi a madáchi mű lényegét, a magára maradt embert a paradicsomon kívül. Feledy Gyulának a negyedik színhez készített illusztrációja elementáris erővel hat a nézőre. A fekete-fehér kontrasztjára épített grafika bravúros rajztudásra vall.
A tematikus kiállítás nemcsak „emlékező gesztus, hanem a kiállításrendezés stratégiájának sajátos, önreflexív módja is, amely túlmutat egy retrokiállítás keretein. Lehetőséget kínál arra is, hogy muzeológus és látogató történelmi távlatból pillanthasson rá az 1960-as évek egyik műtárgy-gyűjteményezési típusára, az állami vásárlások gyakorlatára” – olvashatjuk a tárlat magyarázó szövegei között.
A kiállítás legérdekesebb része azonban az, ahol az 1964-es Madách-bemutató dokumentumait nézhetjük meg. A színművet a „Nemzeti Színház Nagymező utcai új, ideiglenes hajlékában” Major Tamás rendezte meg, a főbb szerepeket Váradi Hédi, Sinkovits Imre és Kálmán György alakították. A díszleteket Bálint Endre tervezte. Korabeli fényképeken és újságcikkeken keresztül láthatunk bele a dráma színpadra állításának körülményeibe. A Magyar Televízió 1964 októberében közel egyórás ünnepi Madách-műsorában Sőtér István, Ungvári Tamás és Major nyilatkoztak a költőről és Az ember tragédiája aktuális értelmezéséről. A sarokba állított Kékes televízión ezt az egykori emlékműsort nézhetjük meg. Az irodalomtörténész Sőtér „a költőt és szövegét a koreszmék fényében vizsgálja, leszögezve többek között, hogy a Tragédia keretszíneihez használt Biblia a »néptudalom« egyik legsajátosabb foglalata, s ilyen minőségében tartozik Madách polgárosodásra törekvő költészetének forrásaihoz”. Sőtér végül azt mondja, hogy „a műben benne foglaltatik a haladás ígérete, s épp ezért Az ember tragédiája nem pesszimista, inkább »sajátosan optimista« mű”.
Az 1960-as évekre már az oldódás légköre volt jellemző. Elmúlt az ötvenes évek elejének Révai József szocialista realista ideológiája által fémjelzett korszaka. 1957 nyarán Aczél György előterjesztése révén megszületett a nevezetes TTT elve (támogatott, tűrt, tiltott), a kádári kultúrpolitika évtizedeken át alkalmazott kerete, és ebben a korábbihoz képest nyugodtabb korszakban az ország több más színlapjára is újra felkerülhetett Madách halhatatlan drámája.
(A kiállítás december 5-éig látható.)
Fotó: Mészáros Ákos
