Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Ma az irgalmas apáról szóló példabeszédről szeretnénk gondolkodni. Ez egy apáról és két fiáról szól, és Isten végtelen irgalmasságát ismerteti meg velünk.
Induljunk a végéről, vagyis nézzük az apa szívét eltöltő örömet. Azt mondja az apa: „Együnk és vigadjunk, hisz ez a fiam halott volt, de életre kelt, elveszett, de megkerült” (Lk 15,23–24). Ezekkel a szavakkal szakította félbe kisebbik fiának bűnvallomását, amely így szólt: „Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezz…” (Lk 15,19)
E szavak azonban elviselhetetlenek az apa szívének, s inkább igyekszik gyorsan visszaadni fiának méltósága jeleit: a szép ruhát, a gyűrűt, a sarut. Jézus nem egy sértődött, neheztelő apát mutat be, nem olyat, aki például azt mondaná a fiának: „Meg fogsz lakolni!” Nem, az apa megöleli, szeretettel fogadja fiát. Az egyetlen dolog, amit a szívén visel, hogy ez a fiú egészségesen és épen álljon előtte, s ez boldoggá teszi őt, ünnepet rendez. Megható, ahogyan leírja a visszatérő fiú fogadását: „Apja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje szaladt, a nyakába borult, és megcsókolta” (Lk 15,20). Mekkora gyengédség! Messziről meglátja: mit jelent ez? Azt, hogy az apa időről időre felment a teraszra, s nézte az utat, hogy észrevegye, ha érkezik a fia; az a fiú, aki mindenféle rosszaságot művelt. Az apja azonban várta. Milyen csodálatos az apa gyengédsége! Irgalma túláradó, feltétlen, és már akkor megnyilvánul, mielőtt fia beszélni kezdene. A fiú nyilvánvalóan tudja, hogy hibázott, és el is ismeri: „Vétkeztem… csak béreseid közé fogadj be” (Lk 15,19). De az apa megbocsátásától ezek a szavak szertefoszlanak. Édesapja ölelése és csókja megérteti vele, hogy mindenek ellenére mindig is fiúnak számított. Fontos Jézusnak ez a tanítása: istengyermekségünk az Atya szerető szívének gyümölcse, nem érdemeinktől vagy tetteinktől függ, és ezért senki sem veheti el tőlünk, még az ördög sem. Senki sem veheti el tőlünk ezt a méltóságot.
Jézusnak ez a tanítása arra bátorít minket, hogy soha ne essünk kétségbe. Azokra az édesanyákra és édesapákra gondolok, akik aggódva látják, hogy gyermekeik veszélyes útra tévedve eltávolodnak tőlük. A plébánosokra és a hitoktatókra gondolok, akik időnként azon tanakodnak, vajon nem hasztalanul fáradoztak-e. De azokra is gondolok, akik börtönben vannak, és úgy érzik, vége az életüknek; azokra is, akik hibás döntéseket hoztak, és nem képesek előrenézni; mindazokra, akik éhezik az irgalmasságot és a bocsánatot, és úgy érzik, nem érdemlik meg… Bármilyen élethelyzetben legyek is, nem szabad elfelejtenem, hogy sohasem szűnök meg Isten gyermekének lenni, egy olyan Atya gyermekének, aki szeret engem, és várja a visszatérésemet. Isten az élet legkilátástalanabb helyzetében is vár rám, Isten át akar ölelni, Isten számít rám.
A példabeszédben van egy másik fiú is, a báty, aki szintén rászorul arra, hogy felfedezze az apa irgalmasságát. Ő mindig otthon maradt, de annyira más, mint az apja! Szavaiban nincs gyengédség: „Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat… de most, hogy ez a te fiad visszatért…” (Lk 15,29–30). Látjuk, milyen megvetéssel beszél: sosem mondja azt, hogy „apám”, azt sem, hogy „testvérem”, csak magára gondol, azzal hivalkodik, hogy mindig apja mellett maradt, és szolgálta őt; csakhogy sohasem örömmel élte meg ezt a közelséget. Most pedig szemére veti az apjának, hogy soha még egy kecskegidát sem adott neki, hogy ünnepelhessen. Szegény apa! Az egyik fia eltávozott tőle, a másik pedig soha nem is volt közel hozzá. Az apa szenvedése olyan, mint Isten szenvedése, mint Jézus szenvedése, amikor eltávolodunk, vagy azért, mert messzire kerülünk tőle, vagy azért, mert bár a közelében maradunk, sosem vagyunk közel hozzá.
Az idősebb fiú is rászorul az irgalomra. Az igazak, azok, akik magukat igaznak gondolják, ők is rászorulnak az irgalomra. Ez a fiú minket képvisel, amikor azt kérdezzük magunktól: van-e értelme annyit fáradoznunk, ha semmit sem kapunk ezért cserébe. Jézus emlékeztet minket arra, hogy nem a jutalom reményében maradunk az Atya házában, hanem azért, mert megkaptuk azt a méltóságot, hogy egymásért felelősséggel tartozó gyermekei vagyunk. Nem „üzletelni” kell Istennel, hanem Jézust követni, aki egészen odaadta magát a kereszten.
„Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied, de vigadni és örvendezni kellett” (Lk 15,31). Ezt mondja az apa a nagyobbik fiának. Az ő logikája az irgalom logikája. A kisebbik fia azt hitte, büntetést érdemel bűneiért, a nagyobbik fia jutalmat várt szolgálataiért. A két testvér nem áll szóba egymással, más az életútjuk, de mindketten Jézustól idegen logika szerint gondolkodnak: ha jót teszel, jutalmat kapsz, ha rosszat teszel, büntetést kapsz. Ám ez nem Jézus logikája, nem! Ezt a logikát felforgatják az apa szavai: „Vigadni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd halott volt, de életre kelt, elveszett, de megkerült” (Lk 15,31). Az apa visszakapta elveszett fiát, most pedig vissza tudja adni őt testvérének is! Öccse nélkül a báty sem „testvér”. Az apa számára az a legnagyobb öröm, ha látja, hogy gyermekei testvérnek ismerik el egymást.
A gyermekek eldönthetik, hogy csatlakoznak-e az apa öröméhez, vagy elutasítják azt. Meg kell vizsgálniuk vágyaikat és az életről alkotott elképzeléseiket. A példabeszéd úgy fejeződik be, hogy nyitva hagyja a kérdést: nem tudjuk, hogyan döntött az idősebb testvér. Ez minket is elgondolkodtat. Ennek az evangéliumi szakasznak a tanítása az, hogy mindannyian rászorulunk arra, hogy belépjünk az Atya házába, és osztozzunk az ő örömében, részt vegyünk az irgalom és a testvériség ünnepén. Testvéreim, nyissuk meg a szívünket, hogy „irgalmasak legyünk, mint az Atya”.
Fordította:
Tőzsér Endre SP
