Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Advent harmadik vasárnapján, melyet „az öröm vasárnapjának” neveznek, Isten szava egyrészt az örömre, másrészt annak tudatosítására hív bennünket, hogy létünk a kétely időszakait is magában foglalja, azokat az időszakokat, amikor nehéz hinni. Az öröm és a kétség egyaránt olyan tapasztalatok, amelyek életünk részét képezik.
Izajás próféta kifejezetten örömre szólít fel: „Örüljön a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon és viruljon a sivatag” (Iz 35,1), de ezzel szemben áll az evangéliumban Keresztelő János kételye: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” (Mt 11,3) A próféta ugyanis messzebbre lát az adott helyzetnél: kimerült embereket lát maga előtt: elernyedt kezeket, rogyadozó térdeket, csüggedt szíveket (vö. Iz 35,3–4). Ugyanazt a valóságot látja, amely minden korban próbára teszi a hitet. De Isten embere messzebbre lát, mert a Szentlélek megérezteti szívében ígéretének erejét, ő pedig hirdeti az üdvösséget: „Bátorság! Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek, […] jön, hogy szabadulást hozzon nektek.” (Iz 35,4) És akkor minden átalakul: a sivatag kivirágzik, vigasz és öröm költözik a csüggedt szívűekbe, a béna, a vak és a néma meggyógyul (vö. Iz 35,5–6). És ez az, ami megvalósul Jézussal: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt” (Mt 11,5).
Ez a leírás azt mutatja, hogy az üdvösség az egész embert átfogja és újjáalkotja. De ez az új születés, a vele járó örömmel, mindig megkívánja, hogy meghaljunk magunknak és a bennünk lévő bűnnek. Innen érthető a felhívás a megtérésre, amely mind a Keresztelő, mind pedig Jézus prédikációjának alapját adja. Különösen fontos, hogy az Istenről alkotott elképzelésünket megváltoztassuk. És az adventi idő épp erre ösztönöz bennünket azzal a kérdéssel, amelyet Keresztelő János feltesz Jézusnak: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” (Mt 11,3) Gondoljuk csak el: János egész életében a Messiást várta; életmódját, sőt magát a testét is ez a várakozás formálta. Jézus ezért is dicséri őt ezekkel a szavakkal: nincs nagyobb nála asszonyok szülöttei között (vö. Mt 11,11). Mindazonáltal neki is meg kellett térnie Jézushoz. Jánoshoz hasonlóan nekünk is fel kell ismernünk az arcot, amelyet Isten felvett az alázatos és irgalmas Jézus Krisztusban.
Az advent kegyelmi ideje azt üzeni nekünk, hogy nem elég hinni Istenben: mindennap meg kell tisztítani hitünket. Arra kell készülnünk, hogy ne egy meseszereplőt fogadjunk, hanem azt az Istent, aki kérdést intéz hozzánk, bevon bennünket, s akinek jelenléte döntésre késztet bennünket. A jászolban fekvő Gyermek arca a leginkább rászoruló testvéreink arca, a szegényeké, akik „ennek a titoknak a kiváltságos részesei, és gyakran ők azok, akik leginkább fel tudják ismerni Isten jelenlétét közöttünk” (Admirabile signum apostoli levél 6.).
Szűz Mária segítsen bennünket, hogy a karácsonyhoz közeledve ne szóródjunk szét a külső dolgokban, hanem készítsünk helyet szívünkben annak, aki már eljött, de újból jönni akar, hogy gyógyítsa betegségeinket és az ő örömét adja nekünk!
A Szentatya az Angelus elmondása után többek közt azt mondta: Kevesebb mint egy év múlva, 2020. szeptember 13-ától 20-áig Budapesten tartják az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Az eucharisztikus kongresszusok, több mint egy évszázad óta, arra emlékeztetnek bennünket, hogy az eucharisztia áll az Egyház életének középpontjában. A következő kongresszus témája: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7). Imádkozzunk, „hogy a budapesti eucharisztikus esemény megújulási folyamatokat indítson el a keresztény közösségekben” (Beszéd a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságához, 2018. november 10.).
Fordította: Tőzsér Endre SP
