Néhány vörösbegy „sziesztázott” legutóbb a temetői ágakon, és sok macska szundikált a sírköveken. Arrébb az antik temető kövei, feljebb, a piramis tövében Shelley sírja.
A fiatal angol poéta közelében Severn, a festő nyugszik, aki a halálos beteg Keatset Itáliába csalta. Akkor azt mondták: Rómában írja meg életművét. A hagyomány szerint azt felelte, Rómába meghalni jött.
Az aurelianusi falak elkülönítik a csendet a Város forgatagától. A temető falai. Ha Shelley azt írja: „az ember szinte hajlamos beleszeretni a halálba, ha arra gondol, hogy ilyen elbájoló helyre temethetik; Keats sem gondolhatott mást. A Szépség szerelmese. Huszonegyedik századi olvasója is úgy emlékezhet rá, ahogyan a filmkockák erdőrészletekkel, virágokkal, pillangókkal, a természet és a költészet megszakíthatatlan rendjével. Ő írta: „Minden ember pókként megszőheti saját belsejéből saját légies fellegvárát.” Az irodalom szépségei extázisba hozták, ezekkel mérte életét — a többi nem számított. Transzcendenciája a szépség abszolutizálása? Mégis ezt írta róla: „A Szépség is csak Bú, mert halni vész…” Ambivalens értelmet kaphat például ez a két sora: „Árnyak viharán is vágj keresztül. (…) Tudásunk anyja a lét marad.” Egyik légiesen finom, rejtett világába vezető szonettjét idézzük Kosztolányi Dezső fordításában.
