Ritkán tapasztalható élmény ez az egyszeri hívő számára, hiszen a Szentírásról „egyirányú” szentbeszédet, előadást hallhatunk rendszerint, jó esetben hit és tudomány közösen érlelt gyümölcsét. Az azonban csak elvétve adatik meg, hogy figyelemmel kísérhessük a gondolatok kihordásának folyamatát, pedig e kalandból számunkra is sok mélyre kísérő felismerés születhet. Erre bizonyíték az Evangéliumi töredék című kötet. Mékli Attila és Válóczy József párbeszédének lehetünk szótlan részesei, melynek során az evangélium közelébe vezető ösvényeket kutatják. A kinyilatkoztatás fénye és a hit félsötétben tapogatózása egyszerre van jelen e dialógusban. A tanításra küldött férfiak most igazából nem vezetni akarnak, teológiai, filozófiai és pszichológiai tudásuk saját kérdéseik és válaszaik lépéseit segíti. Mint oly sokan hitre nyíló társaik közül, Jézus emberi arcát (is) fürkészik. Nem a hétköznapok és az ünnepek tárgyi világát vagy épp a történelmi hátteret, hanem „a lélek életét” igyekeznek feltárni. Nem nyugszanak bele abba, hogy az evangélium hallgatni akar arról, amiről nem beszél. S nem valami eretnek hév fűti őket: az egyházra bízott Krisztust szeretnék magukhoz ölelni: „…a következőkben Jézus emberségéről fogunk gondolkodni, miközben pillanatra sem vitatjuk el istenségét. (…) talán éppen Jézus emberi mélységének feltárulása, érzékeny személyisége, magában hordozott, ki nem mondott, csak működésének mozdulatai mögött megsejthető dilemmái megismerése tehetnék lehetővé, hogy igazán őt magát szeressük meg, ne pedig valakit, akire isteneszménk idealizált képét vetítjük. Nem az a célunk, hogy »Jézust szeressük«, hanem hogy »Jézus legyen az, akit szeretünk«.” Nem elégedetten hátradőlő emberek beszélgetésének vagyunk hát tanúi; folytonos készenlétben szemlélődő figyelem jellemzi az egyes evangéliumi részek előhívta gondolatokat. Egyre közelebb lépnek a szerzők Isten és teremtményeinek találkozásához, és korábban nem észlelt színek, hangsúlyok, részletek, mellékesnek vélt szavak és csöndek válnak beszédessé. Lehelet-közelségből vizsgálják az Ige szövetét, közben a mi életünket, reszketésünket is belészőve, de nem tűnnek el a részletek útvesztőiben. Mondataik, következtetéseik nemegyszer talán meglepik az olvasót: talán mert váratlanok – vagy épp szívet találó ajándékok. Természetesen útközben válunk el tőlük a kötet végén, de a folytatás nem csak az ő dolguk. Örömhír: van értelme a szónak.
(Mékli Attila-Válóczy József: Evangéliumi töredék, Kairosz Kiadó, 2009)
