Felemelő utazások az erdélyi nemesség mai világában

Fotó: Mészáros Ákos

 

Ha régi családi emlékeket nézegetek, gyakran a kezem ügyébe kerülnek édesapám erdélyi utazásain készített fényképei 1940-ből, amikor Észak-Erdély visszatért. A revíziós hír hallatán apám, aki akkor húszéves volt, vett egy ­Voigtlander fényképezőgépet az Üllői úti Calderoninál, és már utazott is vonattal a hőn vágyott erdélyi vidékekre. Hatszor kilences rollfilmekre dolgozott, később a jobbaknak ítélt képeket kinagyíttatta és albumokba helyezte. Ezeken a képeken nemcsak a Kelemen-havasok csodás szirtjeit csodálhatom meg ma is, hanem az utazásai során látott esztenákat, és az egykor meseszép kastélyok és udvarházak romantikus épületeit is. Az öröm azonban nem tartott túl sokáig. A történelem lapjairól tudjuk, hogy az akkor visszaadott területek nem kerülhettek vissza véglegesen. A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződések érvénytelenítették a náci Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást, így a Magyar­ország revíziós törekvéseit szolgáló szerződéseket is.
A Vigadó Galéria igazi nyári programnak beillő kiállítást rendezett Tiltott kastélyok – Erdélyi történelmi családok a jóvátétel útvesztőjében címmel. Megelevenedik a múlt – mondjuk gyakran –, és valóban, a tárlaton újjáélednek a sokszor a végletekig lepusztult ingatlanok maradványai, az egykor csodás külsejű és pazar berendezésű erdélyi kastélyok.
Igazi időutazásra invitál minket a kiállítás a dél-erdélyi szórványvidéktől a Kárpátok székelyföldi vonulatáig. Az Aporok, Bánffyak, Bethlenek, Danielek, Hallerek, Kálnokyak, Kemények, Lázárok, Mikesek, Telekiek, Toldalagiak és a fejedelmek birodalmába kalauzol, veszélyeztetett és újjászülető kastélyaikhoz. Időben az erdélyi főnemesség virágkorától a megszámláltatásig, a bukásig, majd az újra felemelkedésig vezet. Major Anita és Margittai Gábor kutatók, a Külső Magyarok kisebbségkutató és médiaszolgáltató vállalkozás és misszió megalapítói azt a célt tűzték maguk elé, hogy bejárják és feltérképezik Erdély ismert és szinte teljesen ismeretlen vidékeit, s megmutatják: kisebbségi létben is lehet, mi több, szükségszerű harcot folytatni a jogtalansággal és a diszkriminációval szemben.
A magyar történelmet évszázadokig alakító családok meglett és ifjabb tagjai néhány éve –  magyarországi vagy nyugat-európai egzisztenciájukat feladva –  felkerekedtek, hogy konfiskált birtokaikért, pusztulásra ítélt kastélyaikért perbe szálljanak a román állammal. Ez a harc egyszerre tűnik reménytelennek, hősiesnek és erőt adónak a kisebbségi magyarság szemében. Hiszen a kommunizmus idején az erdélyi főnemességnek nem csupán az volt a bűne, hogy hagyományokkal, vagyonnal és történelemformáló eszmékkel bírt, hanem az is, hogy magyar volt. Kétszeresen is kisebbséginek számított, társadalmiként és népelemként is. Ez garancia volt arra, hogy a legmélyebb szórványlétbe süllyedjen. Így zuhantak a nemesek a művelődéstörténet csúcspontjáról a nem létezők kategóriájába. A túlélők és az újabb nemzedékek most azt bizonyítják, hogy a történelem még a Kárpát-medencében is képes lehet az önkorrekcióra, hogy a történelem bizonyos értelemben visszafordítható.
A transzszilván szellem jelképe a két világháború között mindenképpen a marosvécsi vár volt. Az impériumváltás sokkjából itt alakult meg az Erdélyi Helikon, hat évvel Trianon után. Az amerikai száműzetésből hazatért Kemény János és felesége először 1926 nyarán kürtölték össze az erdélyi magyar írókat, hogy egészen 1944-ig Marosvécs várkastélyában szervezzék meg az Erdélyi Helikon találkozóit. Így lett ez a kastély, Kemény János fejedelem sok viszontagságot megélt vára, jelképpé a két világháború között. A kiállításon a falon látható színes tabló címeként ez szerepel: Bolondvár. Nem véletlenül, hiszen a kastély épületében 2012-ben még „köntösben, csíkos pizsamában, papucsban ődöngtek a háborodottak a folyosókon, az udvaron és az őstölgyes ligetben. Azokon a helyeken, ahol hajdan Erdély legnagyobb írói csevegtek, vitatkoztak és próbálták megmenteni, ami a kisebbségi magyar műveltségből menthető. A bolondok aztán elmentek, és a Kemény-család visszakapta, mert visszaperelte jussát. A kastély ma tárt karokkal várja a látogatókat” – olvashatjuk a feliratok között. Ez a táj rejti a honfoglalás kori temetőket meg az erőteljes magyarságú Magyarlapádot is.
A Kemény-kripta igazi látványosság a csombordi vidéken. Itt, a faluban ma jó háromszáz magyar él ezer román között. Református templomuk mellett a domboldalban áll a furcsa, piramis alakú építmény, a gízai piramisok miniatűr mása. 2012-ben feldúlták a sírkamrát, a koporsókat kirángatták, a csontokat szétszórták. Ma már lakat zárja e különös piramist.
A bujdosó – ez áll egy másik tablón, amely Mikes Kelemen szülőhelyét, Zágont mutatja be. „Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.” A képzeletbeli nénjével levelező Kelemen szavai csengenek a látogató fülébe, ha ellátogat az Isten háta mögötti kis faluba, a Rodostótól szinte elérhetetlen Zágonba, ahol már csak egy emléktábla és a vén tölgyek őrzik II. Rákóczi Ferenc hűséges íródeákjának emlékét. Csupán egy kő jelöli a ház helyét, ahol Mikes Kelemen született, de áll még a XVII. századi kúria, amely a birtokelkobzás után a Szentkereszty-családhoz került. Itt található a mindhalálig bujdosó íródeák és Kiss Manyi színésznő emlékszobája is.
A következő tabló A béke háza címet viseli. Gyönyörű, reneszánsz lodzsa húzódik végig a kastély majdnem teljes hosszában. A keresdi várkastély felújítása küszöbön áll. Keresd volt Erdély egyik legnevesebb főnemesi famíliája, a Bethlenek ősi központja. Keresdet soha nem vették be támadó seregek. Egészen 1949-ig, amikor a család ingóságaiból, könyvtárából máglyát nem gyújtottak a falusiak és a zabráló elvtársak. A szétrabolt és lerombolt épületet gróf Bethlen Anikó harcolta vissza – ágyhoz kötve, marosvásárhelyi otthonából irányítva a visszaigényléseket. Fényét vesztett „arany palotájával” és fantasztikus tornyával a kastély nemrégiben Böjte Csaba ferences szerzeteshez került ötven évre. Így lesz belőle Béke Háza, amely a képzésből kiesett diákoknak nyújt majd menedéket.
Meseszép kastély volt egykoron a Lázárokat szolgáló egyik legősibb székely, gyergyói tündérpalota. Itt nevelkedett Bethlen Gábor erdélyi fejedelem is. A szárhegyi várkastély abban a korszakban épült, amikor a szuroköntő nyílások, a virágos lőrések már a reneszánsz díszítőkedvet dicsérték, s kevésbé szolgáltak hadicélokat. A labancok mégis felperzselték, és a Lázárok is sorsára hagyták a XIX. században, miután újabb tűzvész pusztította. Az 1970-es években festők jöttek ide, alkotótábor működött az épület falai között. Végül hosszas pereskedés után a tulajdonosok a dévai Szent Ferenc Alapítványt tették meg többségi tulajdonosnak. Böjte Csaba szeretné megtölteni a kastélyt „kacagással, kézműves munkával, turistákkal, jókedvvel, imádsággal”.
Margittai Gábor egy nagyon szép, keménykötéses könyvet is kiadott e témában, színes képekkel illusztrálva, Tiltott kastély címmel. „Megrendítő és felemelő utazások a száműzött erdélyi nemesség mai világában és letűnt birodalmában – Dél-Erdélytől a Székelyföldig.” Ezeket a sorokat olvashatjuk a könyv ajánlásaként.