Azt mondják, nagy szentek is féltek a haláltól. Lisieux-i Szent Terézről is olvastam ezt, s nagyon meg is lepett annak idején. Persze valójában nem a haláltól félt, hanem attól, nehogy megrendüljön a hite a végső órában, ha szenvedések közepette következik be az elmúlás. Ilyen értelemben szoktak imádkozni a jó halál kegyelméért.
Mi jut eszembe, ha visszatekintek az életemre? Hogy mennyi mindent kellett volna még tennem? Dicséretes önvizsgálat, mert az embert a hivatása ösztönzi munkára, alkotásra. De csak dolgoznom kellett? Eszembe jut-e az is, hogy mivé váltam életem folyamán?
Most már késő. Nem lettem kész. Nem lettem, ami lehettem volna. Amit megálmodtam magamnak. Bevallom, most kezdem megérteni, hogy az idős, egyre betegebb Wojtyła pápa miért hangsúlyozta az isteni irgalmasságot. Mindent Isten irgalmára bízott, amikor a végéhez közeledett, és ereje fogytán már igazán nem bízhatott másban.
A félelem nem jó tanácsadó. De ahogyan van átvitt értelemben vett istenfélelem, úgy lehet helyes halálfélelem is, mely megtanít rábízni magunkat Isten szeretetére.
