Milyen pontos, teológiailag találó az evangéliumokról szólva Krisztus-eseményt mondani. Ez utóbbit azzal is „szentesítjük”, hogy Európa és benne Magyarország gazdag néprajzát figyelembe vesszük, valamiként megismerjük egy olyan korban, amikor szeretnek mindent múzeumba utasítani, mondván: ami a múlt, az legfeljebb tárlókba való. Pedig sokkal gazdagabb, ha az emlékezet iskolájában eleven beszéd tárgya, vagy ahol van még élő gyakorlat őrizni, ki ne vesszék; s miért ne lehetne az új idők szellemiségéhez igazítani? A Biblia évében az Írás fejezeteinek megismerése aligha afféle kötelező olvasmány, hanem valóságos tanulás az élethez, amely nem áll meg; naponta újabb kihívásra szólít. Hogy mi a tanulás? Nem szótárhalmaz, sokkal több annál. Az, amit a spanyol Josemaria Escriva, a spanyol modern világ Kempis Tamása (akit életében szentként tiszteltek) Út című könyvében ekként határoz meg: „Egyórai tanulás a modern apostol számára egyórai imádság.” „Ha Istent szellemi téren kell szolgálnod, a tanulás komoly kötelesség.” „Szentségekhez járulsz, imádkozol, tiszta életet élsz…, de nem tanulsz; nem vagy igazán jó, legfeljebb jámbor.” Tanulás és élet aligha választható szét a keresztény gyakorlatban, s ha ez valamire, hát a Biblia tanulására, életté váltására különösen érvényes.
A százados távlatokban gondolkodó Nemeskürty István a magyar küldetéstudat történetéről írva nem véletlenül adta könyvének ezt a címet: A bibliai örökség. Adyval valóban elmondható: „Valami nagy-nagy, ős tanulság” van itt. Ez pedig csak úgy érthető, ha magyar századokban az isteni üzenet forrását is keressük, annak hatását, vezérfonál-szerepét. Mert volt és továbbra is kell, hogy legyen. Ez azt jelenti: az Írás a történelem emberének mindenkor nélkülözhetetlen – a másféle dimenzióval, amely nélkül nehéz emberségesen mozogni a szűk földi tereken. Az ilyen tanulság akkor sem elvetendő, ha a hamisan értelmezett modernség (mindenestül) igyekszik kérdőjelekkel(!) ellátni az örökség fogalmát…
Mindig megnyugtat, ha a szegedi egyetem szakrális néprajzi tanszéke jóvoltából megkapok egy-egy újabb kiadványt; elnyomott évek pótlásait szolgálják, akik ott a legkomolyabban művelik azt a tudományt, amit népünk lelkiségi gyakorlatából szűrnek le (amelynek középpontjában közvetlenül vagy közvetve a kereszténység szent könyve áll), legyen szó a kiadványaikban paraszt-kántorról, református „énekdiktálóról”, népi imádságokról, és sorolhatnám a szokáshagyományokat. Az én felejthetetlen Biblia-fejezetem is a régi tradíció által vésődött még mélyebbre emlékezetembe, verssé költött „exegézisével”. János evangéliumának tizenkilencedik fejezetének vége: Jézus temetése gyakorta elgondolkodtatott; szorosan kötődik ehhez a következő fejezet legeleje, az üres sír. A maga titokzatos kérdésével, a feltámadás tényével, amely azóta izgatja a világot. Igaza van annak a francia teológusnak, aki azt írja, hogy Jézus csöndes kilépése a lepecsételt sziklasírból sokkal meggyőzőbb, mintha a város szeme láttára „megrendezi” a feltámadását. Minden csoda három napig tart: Jeruzsálem efölött (is) hamar túllépett volna. Az említett fejezetrész csöndje tölt el: a holtan fekvő Krisztus, akiről talán Lázár, a feltámasztott gondol – Mária után – a legátérzőbben. (Róla szó sem esik.) Egy csodálatos verses Biblia, a Varga Lajosé „igazít” el a legegyszerűbben a művészet nyelvén, mi történt a holt órák után. A szerzőről legutóbb Lugossy Ilona írt, a szegediek által kiadott kötetben (Szentemberek…). Megemlíti, hogy Varga, a volt karmelita novícius Verses Szentírásához (ez a pontos cím) az „indítékot egy-egy családi ájtatosságon tartott szentírásolvasás adhatott”, amint a szerző megjegyzi: „Az eredeti szöveg nyomán (Ó- és Újszövetség) ősrégi legendákkal bővítve ájtatos társulatok, családok épülésére…” Olvasom a tizenkettesekbe foglalt verssorokat: a költőileg megragadott hittitkot, s a feltámadás ajándékairól szólva Varga Lajos mintha a ferences Temesvári Pelbártot követné:
Vasárnap hajnalban Jézusunk szent lelke,
Az elhagyott testet ismét felkereste.
Azzal egyesülvén, mint hű barátok,
Lelkileg s testileg öröm volt ez rájok.
És a viszontlátás édes emlékének,
Ajándékokat hoz a testnek a lélek.
Hozott ajándékul halhatatlanságot,
Azzal egybekapcsolt égi boldogságot.
Amely örökké tart, melynek nem lesz vége,
Hogy többé azt semmi fájdalom se érje.
Aztán hozott annak örök fényességet,
Mint igaz mennyei tiszta örökséget,
Mely ragyog örökké és nem homályosul,
Körülragyogva az égi boldogságtul.
Harmadik ajándék gyorsaságból álla,
Olyan, amilyen csak a gondolat szárnya,
Hogy egy perc alatt, mint gyorsröptű képzelet,
A világ határán innét vagy túl lehet.
Átadá a testnek a légiességet,
Hogy a zárt ajtón, s kőfalon átléphet,
Le a föld gyomrába vagy föl az egekbe,
Hova be nem hathat a halandó szeme.
Így egyesült Jézus szent lelke a testtel,
A feltámadás így történt győzelemmel.
Igaz tehát, hogy a művészet „gyakorlati rendeltetése” a nép életében sem önmagáért való; nem öncélú gyönyörködtetésre, „hanem épületes okulásra”.
De nem így vagyunk a régi templomok falfestményeivel, a Biblia Pauperummal, a szegények Bibliájával?
