A pici szőke világsztár ma is erősen, az élet eseményeivel szemben realitással felvértezve áll két lábbal a földön. Hangját még gyerekként Gigli „fedezte fel”; Violetta, Tatjana, Mimi, Susanne tették mindenhol ismertté; Karajan és Jean-Pierre Ponnelle egyengették karrierjét. Az operairodalom egyik álompárjaként emlegették Nicolai Geddával. A világ legtekintélyesebb operaházaiban a legnagyobbak voltak állandó partnerei: Domingo, Pavarotti, Carreras, Kraus, Kollo… Férje, a kiváló bolgár basszus, Nicolai Ghiaurov 2004-ben hunyt el. Bécshez azonkívül, hogy a Staatsoper tiszteletbeli tagja, a hivatás mellett érzelmi szálak is kötötték. 1995-ben Fedoraként szerepelt utoljára az osztrák főváros operaházában. 2005-ben, Washingtonban még elénekelte Csajkovszkij Orleans-i szűzének címszerepét, majd visszavonult, és a tanításnak szentelte életét…
– Választás előtt álltam, és mint mindig, még egy éjszaka kellett a fontolgatáshoz. Merthogy mindig tartok a rossz döntéstől. Vagy énekelek tovább, vagy kevésbé vagyok „önző”, és átadom a tudásom tanítványoknak, segítek fiatal énekeseknek. Igaz, hogy hőn szeretett munkám keretében szinte többet énekelek ma, mint azelőtt, de nem vagyok a színpad izgalmainak kitéve, és még jót is teszek.
– Bár főként olasz repertoárt énekel, pályája kezdetén Mozart sem volt idegen Öntől. Ma is élvezetesen szép Susanne-alakítása az 1975-ben készült filmben Hermann Prey Figarója oldalán.
– Azt szokták mondani, Mozart zenéje olyan, mint egy hangszer, műveli a hangot, szükség van rá. Elősegíti a jó technikát, ha pedig ez megvan, jöhet a művészi kihívás. Egy-egy szereppel az énekes mondani kíván valami fontosat. A szerep zenei felvételének keletkezése egyébként igazán romantikus volt: Velencében énekeltem, és Maestro Böhm vezetésével bécsi felvételre hívtak. De Velencében napokig állt a köd, még a vaporetto sem járt. Fogva voltam. Egyszer csak jött a telefon: a felvétel kész, amint jössz, ráénekeled a szerepet. Így dolgoztam együtt Böhmmel anélkül, hogy láttuk volna egymást.
– Huszonöt éves volt, amikor a Carmen Micaelájaként debütált.
– Erről is eszembe jut egy történet, hiszen már korábban is énekeltem. Egy és ugyanazon tanárhoz jártunk énekórára Lucianóval hetente háromszor. Órákig döcögő bumlivonattal utaztunk, vagy Luciano tragacsával, mely olyan volt, mint az öszvér. Akkor ment, amikor ő akart. Nem volt jogosítványom, így nekem kellett tolni. Fiatalok voltunk és vidámak, tele életörömmel. Ezek az élmények is megacélosítottak.
– Mesélik, büszke arra, hogy nem énekelt kórusban, de már szólistaként állt színpadon, amikor Pavarotti még mindig a Rossini-kórus tagja volt édesapjával együtt.
– Ne higgyen a szóbeszédnek, ez nem gonoszkodás, színtiszta valóság, fénykép is bizonyítja. Luciano viszont jól érezte magát akkori bőrében, a kórusélet vidám volt, utazgatott, még Angliába is eljutott. Én pedig később boldogítottam átmenetileg egy kórust, kislányom születése után, mert kellett a pénz.
– Hogy lett operaénekes?
– Anyai nagymamám neves énekesnő volt. Édesanyámat is sokan biztatták, de valahogy nem volt bátorsága. És akkor jöttem én, az éretlen csitri, aki szemtelenül megvalósította azt, amit ő áhított. Micaela szerepe nemcsak debütálás volt, de életem jelentős mérföldköve is. Lányomnak is ezt a nevet adtam.
– A legjelentősebb szerepe kétségkívül Mimi volt, több mint harminc éven át állt vele a színpadon. Kiválasztása a Karajan-Zeffirelli kettősnek volt köszönhető. Mit érzett akkor?
– Karajan először csak mustrált, vélhetőleg a megjelenést, alakot vizsgálta, megfelel-e. Zeffirelli csak intett, mehetek Karajan öltözőjébe előénekelni. Karajan a nagyária helyett váratlanul az utolsó felvonást választotta, szívem szerint való részt. Miközben énekeltem, kicsordult a könnye. „Kétszer sírtam életemben – mondta később – édesanyám halálakor és most. Interpretációja, csodálatos természetessége annyira meghatott. Nem énekel és játszik, hanem kiszökik szájából a hang! Könnyedén, egyszerűen, magától értetődőn, amilyen az egyénisége!”
– Mimit Buenos Airesben énekelte utoljára hat-hét éve.
– Kedvenc, de nem egyedüli kedvenc szerep. Egy kritikusom egyszer azt írta: „A húszéves Mimi és a huszonöt éves Mirella egy és ugyanazon személy. De meglátja a világ, hogy Mirella Freni még százévesen is el tudná énekelni Mimit ugyanazzal a szavahihetőséggel.”
(A kritikusnak igaza lehet: a művész 1988. évi fellépése Pavarottival hangilag szinte megszólalásig ugyanaz, mint 1968-os tévéfelvételen.)
– Kérdezhetem egyéb Pavarottival kapcsolatos emlékeiről?
– Sok vidám dolgot átéltünk. Vele és testvéremmel gyerekkorunkban Toscát és Scarpiát játszottunk. Később egy interjú alkalmával arról mesélt, hogy szüleink dohánygyári munkások voltak. Szellemes volt és viccelődő, minden szót azon a nyelven mondott ki, amelyiken spontán eszébe jutott. Mikor beteg lett, mindennap meglátogattam. A műtét alkalmával New Yorkban szintén mellette voltam. Aztán valahogy nem bírtam nézni szenvedését.
– Ön a keménységéről is ismert, ötvenéves színpadi életében gyakran adott kosarat operaigazgatónak, karmesternek, rendezőnek…
– Mindig szerettem nyugodtan, szabadon azt csinálni, amihez kedvem volt. Butterflyt például nem énekeltem színpadon, mert némely hangja a drámai szoprán számára is kihívás. Csak lemezre énekeltem (illetve filmre vittük), mert a felvétel indiszpozíció esetén megismételhető, korrigálható, színpadon viszont nem. Desdemona sem volt könnyű, Karajan vezetése ellenére megkínlódtam a szereppel. Turandotot elutasítottam, mert nem volt meg hozzá a megfelelő hangszínem. A legcsodálatosabb Turandot, Birgit Nilsson mellett lehettem Liu.
– „Hétköznapi emberként” mit mesélne magáról, érdeklődési köréről?
– Szerettem a partnereimet. Nagyon különbözőek voltak, más-más hangok, akik másképpen interpretáltak egy-egy szerepet. De nem is ez a fontos, hanem hogy mindegyikük valami nagyszerűvel írta be magát az opera történetének aranykönyvébe. Szeretem a focit, és nem szeretem a spagettit. Csak vizet iszom, mégsem panaszkodhatom a temperamentum hiányáról. Néha kiabálok is – persze vigyázok a megfelelő hangtechnikára! Szeretek takarítani és főzni. Marcel Prawy, a bécsi operaguru mondta: „Kettős személyiséget lát bennem, a színpadi világsztárt és a családias antisztárt. Ha éppen nem énekelek, akkor fényesítem a konyhát.” Igaza volt! A konyha számomra legalább olyan fontos, mint a szalon. Szeretek otthon ülni egy jó baráttal jó vacsora mellett. Nagy televízióm van, gyakran nézünk focimeccset testvéremmel, de lojálisak vagyunk egymás drukkeri elkötelezettsége iránt, nem kapunk hajba! Operába ritkán megyek, néha Modenában vagy a Scalába. Hívtak rendezni, de mert számomra az a fontos, hogy a művészet megtalálja számítását, és zene és szerep ne essék áldozatul hiábavaló modernkedésnek, legyen meg a mai színház nélkülem. Sok sikert a művészkedő rendezőknek, de engem hagyjanak ki belőle!
Szebbnél szebb felvételek, DVD-k után kutathatunk a lemezboltokban: Freni Pavarottival a Bohéméletben; Domingo, Ghiaurov és Furlanetto oldalán a Don Carlosban…
A végszó legyen Plácido Domingóé: „Kevés művész van, akinek intelligenciáját úgy csodáltam, mint Mirella Frenijét. Mindenre képes, amit csak akar. Nagyszerű ember egy nagy művész bőrében, óriási tehetséggel és fegyelemmel! Micsoda hang!”
