Sajnos a terület már nem a régi. A bokrok egy részét már kivágták, mások elöregedtek, kiszáradtak. Bodzabogyó azért volt bőven, madár viszont feltűnően kevés. Korábban augusztusban már mindenütt mozogtak a bokrok között a vonuláshoz készülődő mezei és kerti poszáták, barátkák, idelátogatott az erdőből az aranytollú sárgarigó, és nagy csapatokban érkeztek az éhes seregélyek. Most csak imitt-amott bukkant elő egy-egy madár, elsősorban barátkák, a fiatal, idén kelt hímek már a hangjukat próbálgatták. Szeretem ezt a nyár végi csicsergést, ami ugyan még csak nem is emlékeztet az áprilisban hallott, hangosan csengő, területféltő énekre, számomra mégis nagyon kedves. Egyiküket egészen közelről láttam. Jókora bodzatányér mellett ült, és gyors egymásutánban csípte le egyik bogyót a másik után. Fejtetőjén a fekete tollak között még látszottak a fiatalkori barna pihék is. Amikor jóllakott, elégedetten körülnézett, aztán fröccsentett egyet. Bodzától lilásra színeződött ürüléke végigfolyt a zöld leveleken. Megfújtam a fülemülesípot, mire az árokból nyomban válasz érkezett. Nem láthattam a sűrűben bujkáló madarat, de azért percekig hívogattunk, feleltünk egymással. Fiatal füsti fecske suhant végig a bokorsor mentén, és gyors egymásutánban ügyesen elkapott három, a levelekről felriadt rovart. Egy száraz ágon tövisszúró gébics ült (képünkön), és a fű között mozgó sáskákat figyelte maga alatt. A magasban egerészölyvek keringtek. Először ketten, később egy harmadik csatlakozott hozzájuk. Kényelmesen rótták egyik nagy kört a másik után, aztán lassan eltávolodtak a Csíki-hegyek felé. Az árok mente akár tarka arborétum is lehetne. Fehér és fekete üröm, utóbbi néhol embermagasságú, kis csoportokban fehér szamárkenyér, körülöttük az aszatfélék lila virágai a katáng kék, az apró bojtorján és a peremizs sárga, a cickafark fehér szirmaival keveredtek. A bodzabokrokat helyenként teljesen beborította a vadszőlő és a bércseiszalag, utóbbi sárgásfehér virágai mellett már a felfutó szulák kúszott fel, tölcsérszerű fehér virágaival a szegény bokor úgy nézett ki, mintha holtában kivirágzott volna. Mindenütt lepkék repültek. Sok boglárkát és nagy gyöngyházlepkét láttam, de akadtak fehérlepkék és egy szép nappali pávaszem is.
Az árok mentén tucatnyi különböző korú diófát számoltam. Egyikük már terebélyesre növekedett, ágain nagy zöld diók ültek. Ezek a fák a varjaknak köszönhetik életüket. A fekete madarak minden ősszel hordják a kertekből a fákon maradt diót, de egyet-egyet néha ügyetlenül elpottyantanak. Ha ezek szerencsés helyre hullanak, kicsíráznak és fává növekedhetnek. Már hazafelé tartottam, amikor a magas fűből fácántyúk vágódott fel, kilenc, már repülős, ijedten pityegő csibéje követte. Később a kis fakopáncs finom „ti-ti-ti-ti” hangját hallottam. Nem kellett soká keresnem, a mindössze veréb nagyságú madár a száraz bodzaágakon keresgélt. Egészen közel engedett magához. Csőrével a könnyen leváló száraz kérget feszegette, kíváncsian alája pillantott, de amikor látta, hogy semmi sincs ott, csalódottan elrepült.
