Jó látni, hogy elszántan, szinte rutinosan hadrendbe áll mögé családja és barátai, és nem utolsósorban a remek kórházi háttér is adott. Sophie blogot ír, és a kedvezőtlen mellékhatásokat megelőzendő hamar megszabadul gyönyörű, dús hajkoronájától. Kilenc parókáját napról napra változtatja, hangulatának megfelelően, belső világának más-más aspektusát mutatva meg. A fiatal lány még kialakulatlan személyisége a hosszú küzdelem során olykor vargabetűket ír le, de erősödik, tisztul. Sophie vágyik a szerelemre, hogy érezze, még nőként tekintenek rá, és ha alkalom adódik, egy-egy komolyabb bulizásért szíves lép le a kórházból. A nézőben felmerül: ez a rugalmasság jól jön Sophie-nak, hiszen széles spektrumot bejárva önmagában, olyan lehetőségeket is kiaknázhat, amelyekre egy már megcsontosodott személyiség nehezebben vállalkozna. Pedig szorult helyzetben a túlélés egyik kulcsa lehet, ha addig nem használt akkordok is megszólalnak bennünk, s átmozgatjuk bensőnk korábban elnyomott, ismeretlen zugait. Így akár a bajok valódi gyökerei is felszínre kerülhetnek.
Marc Rothemund német rendező szívesen viszi vászonra fiatalok történeteit (Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel; Hangyák a gatyában), és a vígjátékok területén szerzett jártassága ezúttal is jól jött. A mozi erőssége, hogy a drámai helyzetek súlyát megtartva, átélhetően, mégis humorral, kedvességgel vezet be a rákkal való küzdelem részleteibe. Talán nincs olyan, akinek a közvetlen környezetében ne ütötte volna már fel a fejét daganatos megbetegedés. A megküzdés jó példája lehet a valóságos események alapján készült film, azzal együtt, hogy mindenféle spirituális horizont kívül marad a filmbéli család világán. Ezek szerint még az egyszerű élni akarásba vetett hittel is harcba lehet szállni egy halálos kór ellen. Orvosilag természetesen nem igazolható, hogy Sophie betegségének alakulását mennyiben befolyásolta az akarat ébren tartása, ahogy az sem bizonyítható tudományosan, hogy miként működik a kegyelem, az ima ereje. Ami tőlünk telik, akár spirituális vonatkozásban, azt kötelességünk megcselekedni. Hogy ezt miként tesszük, s mire lesz elég, lehet, hogy többnyire valóban „fejben dől el”.
HG
