Februári imaszándékok

A fiatal hamarosan rájött, hogy az a Biblia, kinyitva a Márk-evangéliumnál. – Uram, Ön hisz abban a könyvben, amely tele van mesékkel? – Igen – érkezett a válasz. – Persze ez nem történelemkönyv, hanem Isten szava. Nincs igazam? – Bizony nincs. Azt hiszem, tanulmányoznia kellene a történelmet. Látná, hogy a francia forradalom több mint száz évvel ezelőtt kimutatta a vallás vakságát. Csak tudatlan emberek hiszik még most is, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot. Valamivel többet kellene tudnia abból, amit tudósaink minderről mondanak. – És tudósaink ugyanazt mondják a világról meg a Bibliáról? – Nos, én a legközelebbi állomáson leszállok, nincs időm mindent kifejteni. Adja meg nekem a címét, én a lehető leghamarabb küldök Önnek tudományos anyagot – mondta a fiatalember. Az öregúr komótosan elővette a névjegyét, és átnyújtotta. „Dr. Louis Pasteur professzor, a tudományos kutatóintézet főigazgatója, Franciaország Nemzeti Egyeteme.” A befejezetlen történethez még hozzátehetjük, hogy Pasteurnek ismert mondása volt: „Kevés tudomány elválaszt Istentől, sok és elmélyült tudomány közelebb visz hozzá.” Korunkban a tudományos ismeret szépsége és gazdagsága csodálkozással tölt el. Megismerjük a mindenség végtelen határait és egyben legapróbb, de lényeges részleteit. Számos tudós férfi és nő nagy odaadással feltárja előttünk az emberi ismeret ezerféle területét; a technika pedig az adódó lehetőségeket alkalmazza az emberek javára. – A tudomány azonban kilép saját hatásköréből, ha az egyetlen érvényes és jogos megismerésnek állítja magát, főleg ha kétségbe vonja Isten megismerésének lehetőségét, ahogy például az ősrobbanás zseniális tudósa, Stephen Hawking állítja: A tudomány nem sok teret hagy Istennek. A természettudomány nem illetékes az imént vázolt kérdés eldöntésére, a bölcselet viszont és a hittudomány igen. Illetékes egyfelől arra, hogy elméleti kritériumok szerint tisztázza az érzéki valóságok létének mélyebb összefüggéseit, másfelől pedig arra is, hogy erkölcsi normákat határozzon meg a világmindenség javainak emberi felhasználásához. Hogy ez utóbbi is mennyire lényeges, azt szomorúan igazolják az elhanyagolás vagy a visszaélő felhasználás nagyszámú történelmi esetei. Például napjainkban az emberiség egyharmada éhezik, egynegyede pedig nem jut hozzá megfelelő ivóvízhez. XVI. Benedek pápa e havi imaszándéka arra hívja fel a tudósokat, az értelmiségieket, hogy ámulatukat és lázas tevékenységüket irányítsák a teljes igazság keresése felé, és magatartásukban lényeges helyet kapjon Isten őszinte és egyre elmélyültebb imádása is. Imádkozzunk „valamennyi tudósért és értelmiségiért, hogy az igazság őszinte keresése által eljussanak az egyetlen igaz Isten megismerésére”.

Missziós szándék: Az egyház missziós önazonossága

1844-ben a nagy misszionárius, Xavéri Szent Ferenc ünnepén alakult meg az imaapostolság, hogy az egyház missziós törekvéseit Krisztussal vállalt imával és életáldozattal támogassa. 1890 óta imádkozik havi általános szándékokra; ezekhez 1925-ben jöttek hozzá a havi missziós szándékok. Évtizedekkel ezelőtt voltak a Földnek és az egyháznak kifejezetten „missziós” területei, országai. Időközben ezek kibontakoztak, egyházi szervezetük és krisztusi lelkiségük felnőtt a régóta keresztény országok szintjéhez; ez utóbbiak viszont megismerték a masszív elvilágiasodás és a százalékos csökkenés problémáját. Tehát bizonyos kiegyenlítődés állt be, az egyház missziós önazonosságának módosulása. Napjainkban ez érződik az általános meg a missziós havi imaszándék egymáshoz egyre inkább közeledő jellegében is. Valamennyien keresztények hivatva vagyunk (a keresztség szentsége által) a misszióra: „prófétai, királyi, és papi” szolgálatra. Mi imaapostolok sajátos felelősséggel tartozunk az egyház küldetése iránt: az örömhír terjesztésében és meggyökereztetésében tudatosan és állandóan részt kell vennünk. II. János Pál pápa egy mondása meglepően világítja meg, miről van itt szó: nincs nagyobb bánat annál, mint úgy meghalni, hogy nem ismerjük Istent; nos, mi ezt a „szomorúságot” igyekszünk megelőzni egész lényünkkel és minden imánkkal. „Az egyház missziós önazonosságának tudatosítása.” Ennek a kifejezésnek szellemében egy európai ország imaapostolságának országos igazgatója a következő programot tűzte maga elé. „Az utóbbi öt év során minden évben három hónapra más társakkal együtt apostoli útra indulok az egyházmegyékbe. Pénz nélkül megyünk, azért megyünk, hogy a keresztény közösségeket szolgáljuk. Bekopogunk egy-egy ajtón, nem azért, hogy Istenről vagy az evangéliumról beszéljünk, hanem hogy ennivalót és szálláslehetőséget kérjünk. Ahogy megyünk – sebezhetően, hatalom, tulajdon vagy tudomány nélkül, hanem mint vándorpapok –, új kapcsolatba kerülünk az emberekkel, akik befogadnak, megnyitják szívüket, belső életüket, az életúttal és a halál mindennapos megélésével kapcsolatban. Ebben a baráti találkozásban, mély emberségben gyakran megéljük az evangéliumot, amely örömhír a szegényeknek, a magányosoknak, annak, aki éppen elveszítette a feleségét, aki elvált, és szenved, aki napról napra keményen és kitartóan dolgozik, hogy gyermekeinek tisztességes életet biztosítson. Sokak számára az, hogy valaki – és nem is akárki, hanem az egyház – érdeklődik irántuk, meghallgatja őket, és nem ítéli el: ez örömhír, evangélium, és az evangéliumhoz vezető út. Úgy tűnik nekem, hogy ha mi valamennyien, ki-ki a mindennapi életében, megmutatjuk egy olyan valakinek az arcát, aki eddig távollevőnek tűnt, sokan útnak indulnak, és más szemmel néznek majd az egyházra.” Az ilyen új típusú evangelizálásnak persze más hasonló megvalósulásai is léteznek. Próbáljuk kitalálni őket! Imádkozzunk, „hogy az egyház, saját missziós önazonosságának tudatában, arra törekedjék, hogy hűségesen kövesse Krisztust, és hirdesse evangéliumát minden népnek”.