A középkori liturgia eszköztárában nagy szerepet játszanak különböző fátylak (velum). Ezek egyik csoportja (tetravela, VIII–XIII. század) az oltárt különíti el a térben. Ugyanazt a szerepet tölti be, mint az ortodox templomokban az ikonosztáz. Egy másik csoport a feszületek, az ereklyetartók bizonyos időszakokra történő letakarására szolgál. A VIII–IX. századtól kezdve a miséző pap a cibóriumot vállkendővel fogta meg, és úgy emelte a magasba.
A különböző vallások szent szövegeiben a fátyol metaforája és a kinyilatkoztatás tudása szorosan összefonódik egymással. Az isteni tudáshoz való hozzájutás csupán fátyolon keresztül lehetséges. Az ember képtelen a teljes isteni tudás befogadására. A fátyol latin neve velum, a kinyilatkoztatás latin neve revelatio: a transzcendens titkok megismerése csak a fátyol fellebbenésével lehetséges. A kinyilatkoztatást hirdető vallások szent szövegei egybehangzóan állítják, hogy a fátylat nem emberi energia és igyekezet emeli fel a szent titokról, hanem maga a szent teszi ezt. A kereszténység ebben jelöli meg Pál értelmezése szerint Krisztus művének jelentőségét.
Az iszlám lelkiségi irodalomban is megtalálható ez a gondolat, némileg más összefüggést mutatva. „A tudás a legnagyobb kendő”, melyet szét kell szakítani ahhoz, hogy az igazság ösvényén utazó a hit megismerésébe lépjen. A buddhizmus egyik vallási célkitűzését a szent szövegek úgy fogalmazzák meg: szétszakítani „a tudatlanság fátylát”, ami az illúzióból való felébredést jelenti, s mélységében magát a tudás általi megszabadulást fejezi ki. Az egyik liturgikus mozzanatban háromszor akklamálják: megszűnt a tudatlanság, tudás keletkezett.
„A világ mögött, melyben élünk, messze a háttérben létezik egy másik világ, s a kettő között körülbelül olyan viszony van, mint a színházban a valóságos és a mögötte néha megpillantható másik jelenet között. Egy vékony leplen keresztül szinte egy fátyolszerű világot látunk, könnyedebbet, éteribbet, mást, mint a valóságos. Sok ember van, aki testével a valóságos világban él, mégsem ehhez tartozik, hanem ahhoz a másikhoz” – írja Kierkegaard. Heidegger pedig metafizikájában egyenesen „a Lét fátyoláról” beszél, és odáig jut, hogy kijelenti: „A semmi nem az utolsó szó, hanem a lét fátyla.”
