Verdi Falstaffja, az idős olasz mester utolsó darabja, meglepő, hangszerelését tekintve is különös-érdes vígoperája ez utóbbiak sorába tartozik. Szellemes, könnyed, de nem könnyű. S valljuk be, nem is igazán népszerű. Felújításai mindig megfejtésének ígéretét hordozzák, de Arnaud Bernard friss operaházi rendezése, írásban és szóban egyaránt emlegetett filozófiai-pszichológiai igénye ellenére sem tár fel szinte semmit „rejtett mélységeiből”. Az 1950-es, 60-as éveket idéző harsány vígjáték lett belőle; nem ad hozzá az „eredetihez”, inkább elvesz belőle. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni az előadást: sok.
Kiváló a csapatmunka, mindenki tudja és teszi a dolgát, alapvetően zeneileg is rendben van a produkció – csak éppen mindenből többet kapunk a kelleténél. A Falstaffot ihlető Shakespeare-nél maradva: sok hűhó semmiért. Izgága hiperaktivitás a színpadon: kipakolás-bepakolás, felmászás-leugrás, hangoskodás, csomagolás, papír- és nejlongyűrögetés. A szereplők keresztbe-kasul rohangálnak (a próbák és az előző előadások során lesérültek bicegve kacsáznak) az egy be nyitott színpadon a mobil díszletfalak között, a stilizált konyhában, nappaliban, a bőrfotel, a zöld posztós asztal vagy épp a windsori parkban az ősöreg mesés tölgy körül, alatt, mögött… – a finálé, a fúga (szó szerint: futás…) vége pedig hirtelen összeálló tabló a lihegőkből, keretes szerkezetben: egy régi tévékeretben. The End.
A bugyuta elbotlások, összeütközések, hempergések a némafilmkorszak leggyerekesebb pillanatait idézik. Fék te len komédiázás helyett erőltetett, betanult jópofáskodást tükröz Bernard túlfeszített-túlmozgásos adaptációja. (Egyébként min den tisztelet és dicséret a megadó, jó kedvű és ön magukat egyáltalán nem kímélő közreműködőknek!) Az opera sokat emlegetett finomságát, sok ré tű humorát teljesen maga alá gyűri az infantilis bohóckodás. Így lesz az összetettből barlang rajzi egyszerűség. Verdi meg szólal ugyan, de ez a Falstaff nem győz meg arról, hogy egy valódi remekmű szem- és fültanúi vagyunk. Pedig az, tényleg. Én legalábbis úgy emlékezem rá…
Fotó: Nagy Attila
