Ha az utazó nem ismeri a műemlék helyét, vagy nem veszi észre az apró tájékoztató táblát, késői bánatára óhatatlanul „elsuhan” mellette. Pedig hosszú évszázadok emlékeként áll ott a völgyek találkozásánál, a fákkal határolt patak partján, amelynek hordalékos köveiből építették a XII. században. Persze nemcsak a patakmeder kövei erősítik az istenházát. Találhatók a falakban igényesen megmunkált faragott kövek is, amelyek a budafai kőfejtőből származnak. Szokás volt annak idején, hogy a kőfaragómesterek monogramjukat bevésték a kövekbe, mert ezzel hitelesítették munkájuk megbízható színvonalát. (Több ilyen vésett monogram olvasható például a lébényi templom oldalfalába épített köveken is.) A mánfai templom kövein – részben a vakolat miatt, részben mert az idő alaposan megkoptatta őket – nem fedeztem fel a korabeli kőfaragómester jelét.
Annál inkább szembeötlő volt a déli oldalfalat „díszítő” sok-sok, mélyen bevésett keresztnév, napjainkból származó monogram. Gondolhatnám, a templomlátogatók a régi mesterek példáját követve, egyszervolt létükről szerettek volna valamilyen nyomot hagyni az utókor számára. Emléket hagyni azonban lehet építkezéssel, de – mint a történelem bizonyítja – rombolással is. A fák kérgébe vagy a templomfalakba vésők talán nem tudják, hogy a rombolóknak kétséges az utóéletük. Ha emlékeznek is rájuk, megvetés társul nevük mellé. A jóérzésű ember nem idézheti szívesen a falvainkat, városainkat feldúló hordákat, a templomainkat kirabló martalócokat, a várainkat felrobbantó katonákat, az országunkat megcsonkító politikusokat, a mártírjaink emlékére állított kereszteket újra és újra ledöntő beteges barbárokat, a folytonosan gyalázkodókat, a hazát és lelket romboló eszméket és azok képviselőit.
Az egykori Monaj falu egyházát megálmodó egyszerű emberek építkeztek lélekben és építkeztek anyagiakban is, mert a közösségnek, a hazának arra volt szüksége. Templomukat az idők folyamán többször átalakították. A szakemberek leírása szerint a XIII. században tornyot, majd köréje falat építettek. Később, a XV. században észak felé kibővítették és a nyugati homlokzatán gótikus bejáratot nyitottak. Ikerablakokkal áttört karcsú, román stílusú tornya, az észak felé történt templombővítés miatt aszimmetrikusan áll a nyugati homlokzat előtt. Eredeti, jellegzetes román stílusú bélletes, köríves bejárata a déli oldalon található. Szentélye egyenes záródású.
A középkori települést a történelem viharai elpusztították. Egyháza azonban mindennel dacolva a helyén maradt, átvészelte a törökök uralmát is. Élni akart, hogy tovább hirdesse Isten dicsőségét, s konok erejével példát mutasson a jövendő századok fiainak: a jövőbe vetett hittel, reménnyel, áldozatos, szorgos munkával a romboló erők ellenére is túl lehet élni a nehézségeket.
A templom előtt magasodó két ezüsthársfa több évszázad óta strázsál a karcsú torony előtt. Őrzik a titkok idejét, amikor bokortársaikkal együtt hosszú évekig rejtegették Isten hajlékát az illetéktelen szemek elől. Úgy tartja a népi emlékezet, hogy egy elbitangolt bika tévedt a sűrű rengetegen át a bejárat közelébe. A harangkötélbe akadt szarva szólaltatta meg a harangot, amely ismét hírt adott az embereknek a már-már elfeledett templom létezéséről.
Akárki akármit gondol a történetről, az nyilvánvaló, hogy a Gondviselés a természet segítségével őrizte meg számunkra a hajlékot. A gondos utódok élni segítették, időről időre rendbe hozták. Ugyanakkor akadnak olyan felelőtlen embertársaink is, akik rombolásukkal megnehezítik továbbélését. Kishitűségükről árulkodik, ha azt hiszik, hogy akár a fákba vagy a templomok falába vésett nevük mágikus hasznot hoz számukra. Sokkal inkább hittel párosuló tudásunk, tevékenységünk s az abból táplálkozó cselekedeteink hagynak maradandó nyomot környezetünk emlékezetében.
Fotó: Cser István
