Nem tagadom, jó érzés, hogy valami elindult. Mégis, sokszor azt látom, az emberek inkább visszahúzódnak csigaházaikba, és a mélyben nem hisznek az egységben. Nincs előttük az a vízió, hogy Krisztus népe egy. Legutóbb misén jártam – mert szeretek el-elmenni a katolikus testvérekhez –, és valahogy elfogott a sírás. Hiszem, hogy a könnyeknek van egyfajta transzszubsztanciájuk. Átváltoznak és átváltoztatnak. Ha merjük engedni, hogy fájjon az, ami van, ha hiányzik a testvér, ha hiányzik a közös asztal, akkor Krisztus valamiképpen megjelenik bennünk. Úgy vagyunk az életben, hogy amikor valami fáj, akkor általában teljes erőnkkel elkezdünk dolgozni azon, hogy kizárjuk a fájdalmakat. Erre a különböző felekezetek azt a megoldást szokták választani, hogy pontosítják a demarkációs vonalakat. Eddig tart az én területem, itt én vagyok kompetens, az pedig a tiéd. Így kevésbé fáj a különbség. Így nem bántjuk meg egymást. Félelmetes apátia uralkodott el a nyugati keresztyénségen. Mintha nem mi lennénk azok, akik hiteltelenekké váltunk. Mintha idegen betolakodók okoznák azt, hogy a keresztyénség lejáratja magát. Mintha nem mi pöffeszkednénk ebben a nyugati jólétben. Mintha nem mi szakítottuk volna szét ezt a világot akarnokságunkkal, pénzéhségünkkel. Mintha nem itt hiányoznának a próféták és a tanítók. Mintha nem mi lennénk megalkuvók, kishitűek, akik elhiszik, hogy alapvetően azért mégiscsak jó ez a világ úgy, ahogy van. Kicsit összevesztünk, igaz. Meg aztán nem szeretjük túlságosan egymást, de azért legalább már nem szidjuk a másikat!
A tékozló példázatának fiait testesítjük meg. Azt hiszem, pontosan leír minket a két fiú esete: mert ott vannak a tékozlók, ezek talán mi vagyunk, protestánsok. Szeretünk a szív hangjára figyelni. Hiszünk a megtérés erejében. Mi amolyan „mindent vagy semmit” emberek vagyunk. Nehezen fogjuk fel a rend fontosságát. Nehezen értjük a tradíciókat. Idegen tőlünk, hogy annak is van értéke, ha valaki éveken át otthon kapál, és semmilyen nagy, felforgató dolog nem történik az életében. A katolikus vagy akár az ortodox egyház pedig jól beleillik az idős testvér ruhájába. Ő nem érti, hogyan lehet feláldozni a szokásokat a pillanatnyi érzésért, a hazatérés öröméért. Az idősebb testvér a legjobb szándék mellett is jobban tudja, hogy mi a szabály, a törvény. Ismeri a kitaposott ösvény értékét. Az öcs mindig is lenézésként éli meg a báty mondatait. Úgy látja, nem engedi őt közel, nem tud másként viszonyulni hozzá, mint hogy beleszóljon az életébe, parancsolgasson neki. Miért tudja ezt a bátyja mindig jobban? Miért neki kell megmondania a „tutit”? Hány és hány testvérpárt látunk, amelyek naponta játsszák ezeket a játszmákat! De a példázatból pontosan kiolvasható, hogy Jézus szomorúan néz mindkét tékozló fiúra. Ne értsük félre: valójában ezek a gyerekek vagy együtt buknak, vagy együtt állnak! Az Atya nem akar egyikkel sem külön-külön örülni. A történet végén pedig ott marad az óriási felkiáltójel: vajon részt vesz-e mindkét testvér a vacsorán? Vajon fontosabb-e az a lakoma, mint kisded vitatkozásaik? Ezekben a migráns időkben még a sors is odakiáltja nekünk: meddig húzzátok-nyúzzátok Krisztus köpönyegét? Krisztusnak egyetlen egyháza van. Ő együtt hív minket, mindannyiónkat. Nyissuk már ki a szívünket, valahogy úgy, ahogyan Ferenc pápa kinyitotta a római székesegyház kapuját! Hogy őt idézzem: felfedezhetjük az irgalmasság mélységét, amely mindenkit befogad.
A szerző református lelkész, a Református Félóra című rádióműsor szerkesztője
