Ezerszínű virágok Máriának

Két helybeli egyetemista lány szemlélődik egy padkára kuporodva, a látszólagos boldog semmittevés állapotában. „Hallgatjuk a csöndet, imádkozunk, időnként visszaszólunk a madaraknak, majd továbbindulunk, s kezdődik minden elölről… Valahányszor hazalátogatunk, első utunk mindig a kápolnához vezet, itt tölt el bennünket a megérkezés öröme. A hely természeti szépsége, erőt adó nyugalma nélkül csak bicegő lelkű emberek lennénk!”



Távolabbról gyerekhangok szűrődnek át a fák lombjai között. Megérkeztek az ercsi zarándokok – jegyzi meg félhangosan Takács Mihályné, a kegyhely gondnoka, miközben odaköszön egy koromlapusztai asszonynak, aki két jókora vizesbödönt cipel a kezében. „Szénahordásból ugrottam el friss vízért a Mária-forráshoz” – mondja, de nem tudom bővebb szóra bírni, mert siet vissza, várja a munka…



Közben megszólalnak a harangok, hogy köszöntsék a Gedő Attila plébános és Németh Gitta igazgató vezetésével megérkező ercsi iskolásokat. „Az angyalok szólnak hozzánk” — mondják többen. A Kossuth Lajos Általános Iskola tanulói ők mindnyájan, akik tizenkét év óta, minden tanév végén felkeresik a cigányok búcsújáró helyét, hogy köszöntsék „Szunto Máriát”, azaz a „Mi Asszonyunkat, a Mi Anyánkat”.

A budakalászi Sziltop Kft. fenntartásában működő iskola diákjainak kilencvenöt százaléka tanulásban akadályozott, halmozottan hátrányos helyzetű, nehéz szociális körülmények között élő gyermek. Az intézményben biztosítják számukra az ingyenes tankönyvet, a felszereléseket, szakköröket, kirándulásokat, és évente a nyári egyhetes táborozást, amit a kft. mellett az önkormányzat és az egyházközség is támogat. Idei zarándoklatuk a közelmúltban elhunyt tanítónőjük adományából valósulhatott meg.



Az ercsi „Savanyúréten” élő, „sorsvertes” családokban nem ritka a kilenc-tíz gyermek, a szülők nagy része munkanélküli. A szociális segélyből gyakorlatilag a gyermek tartja életben a családi közösséget – mondja a sok-sok szeretettel övezett, nagy tekintélyű plébános, akit csak egyszerűen Rasajnak hívnak az ottani oláh cigányok, ami a környezetükben kialakult sajátos nyelven papot jelent. A Rasajnak vagy Papónak – ahogy időnként némelyek nevezik – mindent elmondanak. Az egyház képviselőjében megtalálják azt a hittel párosuló örömöt, boldogságot, vigaszt, ami – mint más gyermeknek – nekik nem adatik meg. Ő az, aki meghallgatja, talán meg is érti, és nem bántja őket. A sajátos, székely mentalitású Rasajnak az elmúlt években a cigány fiatalok és a felnőttek közötti pasztorációban jelentős eredményeket sikerült elérnie. A Savanyúrét gyermekei Csatkán voltak elsőáldozók, 2010-ben pedig Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök Ercsiben, a cukorgyári Szent Erzsébet-kápolnában tizenöt fiatalnak szolgáltatta ki a Szentlélek ajándékát. Erre az alkalomra a gyerekek megtanulták a cigány himnuszt, cigány vértanút választottak maguknak, és elkészítették a cigány zászlót is. Fontos, hogy felismerjék, becsüljék értékeiket, hogy nekik is van kultúrájuk, hagyományaik, énekeik, hitük, imádságaik, vértanújuk, búcsújáró helyük – hangsúlyozza Rasaj. Körükben a hiedelmek – a túlvilághoz, a halottakhoz, a gyertyához, a lánysághoz, a fiatalsághoz, a férjhez menéshez, a szenteltvízhez fűződő babonás népszokások – együtt élnek a vallásossággal. Annak érdekében, hogy ne sérüljön, a keresztény tanítást a saját nyelvezetükkel kell tolmácsolnunk, továbbadnunk nekik. Nem mindig találják meg a harmóniát, a békességet, a belső hangsúlyt hiedelemviláguk és vallásuk között. Az egyensúly megteremtésében nagyon sokat segítenek a beszélgetések, amikor mindenki kibeszélheti magából az első tapasztalásra nem értelmezhető feszültségeket, amelyeket akár az álmok, akár a valóságos élmények okoznak. Erősen élnek bennük a közösségi hagyományok, amelyeknek nagy a visszatartó erejük. A társadalomba kikerülve azonban az egyén már nem úgy éli meg a múltját, a hagyományait, mint a közösségben.

Miközben az atyával beszélgettünk, a kis zarándokok lerakták hátizsákjukat, az éhesebbek elfogyasztották tízóraijukat, s miután kicsit megpihentek, felsorakoztak a kápolna előtt, hogy rendben, illendően, imával és énekléssel köszönthessék Szunto Máriát. Az ünneplőbe öltözött gyerekek a kezükben lugyulóval, vagyis virággal, virágkosarakkal, gyertyákkal, a szívükben pedig fohásszal, könyörgéssel érkeztek, hogy Mária elé tárják vágyaikat. „Jól vigyázz, kicsi szívem, mit dobogsz, mert a te Atyád a mennyből néz le rád” – hangzik az ének. A virágokat az oltárra helyezik, miközben sorra hangzanak el a kívánságok. Zolika azt kérte Máriától, hogy ne legyünk betegek; Dia, hogy a Jóisten segítse a családját, s hogy mindig járhasson iskolába; az osztálytársa, hogy a keresztapja mihamarabb kijöhessen a börtönből, a kistestvére a kórházból; egy kisfiú meghalt édesapjáért könyörgött; a barátja pedig azért, hogy jó lehessen, s többé ne beszéljen csúnyán…

Az imák, a könyörgések és a cigány himnusz elhangzása után a plébános atya körbevezette a gyerekeket a kápolnában, megnézték a királyok, szentek szobrait, a bibliai tárgyú képek előtt az atya rövid magyarázatot fűzött a festményen ábrázolt eseményhez. A történeteket a saját életükből vett tapasztalataikkal, élményeikkel egészítették ki.

„Ezt a munkát csak szeretettel lehet csinálni” – mondja az igazgatónő, miközben tekintetével végigsimogatja a kisdiákokat. Sok szeretetet igényelnek, ugyanakkor sok szeretetet vissza is kapunk tőlük. A hatéves kicsitől a tizennyolc éves nagylányig mindegyik azt igényli, hogy törődjünk, foglalkozzunk velük, hogy időnként megsimogassuk őket. Az elhanyagolt, sivár környezetben élő családokban nem szokásosak az esti mesék, a kívánságra eljátszott játékok. A szülők maguk köré zárják gyerekeiket, másként értelmezik a szeretetet, mint ahogy mi megszoktuk – magyarázza a gyógypedagógus szakember. – Már az ő szüleik is a mi iskolánkba jártak. Tizenkét éve tanítom őket, de már csaknem minden volt diákom gyerekét megkereszteltem – veszi át a szót az atya.
A közösen elköltött ebéd után a gyerekek megnézték a kápolna mögött található lourdes-i-barlangot, ahonnan a kicsik megdöbbenésére nem egy medve cammogott elő, hanem ott is Mária köszöntötte őket. A közös játék után mindenki megtöltötte az otthonról hozott flaskáját, kannáját a forrásból bugyogó „szentvízzel”. Egyik-másik kisfiú megmosta az arcát, hogy kimenjen belőle „Mulo”, a gonosz, a kislányok gyöngysoraikat tisztították meg az ártó lélektől.

Az atya megáldja a kegytárgyakat, s a gyerekek csomagjukban a szentvízzel, szívükben reménnyel, harangzúgás közepette indulnak haza, hogy „sorsvertes” családjukba vigyék azt a hitet, örömet, boldogságot, vigaszt, amivel ezen a napon tele lett a szívük.


Fotó: Cser István