Tehát mindenképpen valami különlegeset, valami kimagaslót. Ám van még egy jelentésrétege e szónak, amelyre ritkán gondolunk: a kultúra mindazon szokás, viselkedésminta, magatartásforma is, amely szerint mindennapjainkat éljük. S ez végeredményben nem magasztos, sokkal inkább otthonos és természetes, mint a levegő, amelyet belélegzünk.
És épp ezért ez a kultúra legváltozékonyabb része. Szándékosan nem sérülékenynek vagy veszélyeztetettnek nevezem, hiszen nem minden változás veszteség. A viselkedéskultúra – mert így nevezzük – sok eleméről nem tudjuk már, mire szolgál és miért követjük, és olyan illemszabály is van, amelyről valójában sosem tudtuk, mert babonán alapul. Például azért illő páratlan számú virágból készült csokrot ajándékozni, mert a páros számú virág halált jelent – tudniillik a ravatalt keretezi két oldalról páros számú virág. Vannak illemszabályok, amelyek feledésbe merülnek, de mindig keletkeznek újabbak is. A viselkedéskultúra ugyanis a közösségben való (túl)élést szolgálja, és ha ehhez valamire többé nincs szükségünk, azt egyszerűen elhagyjuk, ám ha új helyzet adódik, új szabályokat alkotunk.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne várhatnánk el jogosan valamiféle állandóságot. Hiszen éppen a szokásrend, a keretek segítenek abban, hogy kiigazodjunk az emberi érintkezés zűrzavarában, ne legyünk elveszettek, ha idegenekkel találkozunk, és többé-kevésbé félreértések nélkül kifejezhessük érzéseinket.
Mindannyian tudnánk olyan helyzeteket felidézni, amikor valaki neveletlenül viselkedett. Ám olyan történeteink is vannak, amikor éppen a szigorú udvariasság okozott kellemetlenséget. Az alkalmazkodni képtelen Don Quijoték, ha mégoly nemesek is, inkább nevetség, mintsem tisztelet tárgyai. Mert a viselkedéskultúra az alkalmazkodás művészete. Ha úgy tetszik, labirintus, amelyben elegánsan kell utat találnunk. Minden kornak, nemnek és nemzetnek, vallásnak, kisközösségnek, családnak megvannak az illemszabályai. Rómában járva pedig elvárják, hogy úgy viselkedjünk, mint a rómaiak. Ha mégsem, kiközösítésre számíthatunk, amely – bár voltak és mindig is lesznek különcök – az ember számára, lévén társas lény, valódi büntetés, néha egyenlő az érzelmi, szellemi, sőt a fizikai halállal.
Sokszor hallani manapság, hogy a közösségi élet e finom rendszere (is) felbomlóban van, és a felnövekvő nemzedék tagjai között az illemtudás valódi ritkaság. Ám nemcsak a mai idősek szörnyülködnek a mai fiatalokon – már az ókori görögök is ezt tették. Egy normálisan fejlődő kamasz feszegeti a határokat, dacol a hagyományokkal, és valójában akkor kell aggódni, ha tökéletesen illemtudó. Arról nem is szólva, hogy egy első pillanatra neveletlen tizenéves is rengeteg szabályt követ, csak éppen a saját generációja szabályait. Bár nem köszön elég hangosan, a chatelés illemkódexét szigorúan betartja, mert neki éppen erre van szüksége a „túléléshez”. Aggodalomra valóban okot adó probléma akkor van, ha a neveletlen fiatalok körül nincsenek felnőttek, akik adott esetben nem pusztán udvariasan rájuk szólnak, hanem példát mutatnak. Ők azok, akik elnyerik a következő nemzedék tiszteletét, akik megmutatják, melyek azok a szabályok, amelyeket érdemes megőrizni, és akikre emlékezve a ma még félig gyerekek illemre tanítják majd saját csemetéiket.
