Fotó: Merényi Zita
A kolléganőm a vonaton, leszállás előtt elkéri az egyik felsőmet, mert esik. Így most mindketten kapucnis zöld anorákban vagyunk, mintha egyenruhát viselnénk. „Jubiláns házasoknak is hihetnek” – veti föl Zita, amikor a székesegyház kapujában szelfizni kezdünk. Noha már csak néhány perc van hátra a kezdésig, nehezen érkezünk meg… Pedig házaspárok százai ülnek körülöttünk ünneplőben, kissé talán máris meghatódva. Ez az ő napjuk.
Veres András püspök üdvözli a megjelenteket, köztük a díszvendéget, a nagyanyja révén ehhez az egyházmegyéhez kötődő August Michael Blume apostoli nunciust. Mára hagyománnyá vált ez a most harmadszor megrendezett esemény, amelyre 287 jubiláló házaspár érkezett. Köztük egy olyan is, amelynek tagjai hetven évvel ezelőtt keltek egybe. A két, idén hatvanötödik jubileumát ünneplő pár közül végül csak az egyik tudott eljönni. Nem tudjuk, milyen akadály, nehézség miatt maradt távol a másik házaspár, de nekem erről minden ember törékenysége jut eszembe. És az, hogy a sok-sok szoros életszövetség képviselői, akik ma megjelentek itt, a szó szoros értelmében a gondviselés élő bizonyítékai. A püspök azzal kezdi homíliáját, hogy a házasság nem emberi, hanem isteni mű. Az iránta való vágyat Isten oltja a szívünkbe, de igazi szeretet, felelősségtudat kell hozzá.
Lacordaire, a francia domonkos hitszónok mondta: „Szeretni egy óra hosszat állati dolog. Egy éven át emberi, egy életen át angyali. De egy életen át egyet szeretni isteni.”
Ahhoz, hogy jó házasságban éljünk, nem nélkülözhetjük Isten segítségét, az emberi erő nem elég. Sok minden próbára teszi ugyanis a kapcsolatainkat. Az ember a maga erejéből még szeretni sem tud tökéletesen. Váci Mihály az egyik versében felpanaszolja, hogy „(…) valami hiányzik minden ölelésből, / – minden csókból hiányzik valami. / Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, / – minden szerelemből hiányzik valami.” A páli Szeretethimnuszt is akkor értjük helyesen, ha belátjuk, tökéletességre csak az törekedhet a házastársi szeretetben, aki Istent is szereti, és az ő segítségét kéri hozzá. A ma itt megjelent házaspárok élete, együtt eltöltött öt, tíz, harminc, ötven, hatvan, hetven éve arra bizonyíték, hogy míg Isten nélkül semmi sem megy, addig vele mindenre képes az ember. Köszönettel tartozunk életük példájáért, amely Isten népe és a hitetlen világ számára egyaránt jel.
A prédikáció után az alkalom legfontosabb pillanatai következnek: a párok egymás felé fordulva, egymás kezét megfogva megújítják házassági fogadalmukat, megköszönik Istennek, hogy házastársul adta őket egymásnak, és a sok-sok segítséget, amit közös életükben kaptak. A nuncius megköszöni a meghívást, és a jézusi szeretet jeleinek nevezi a házaspárokat, a családokat. Azután arra kéri a jelenlévőket, hogy legyenek vidám keresztények. „Ez az öröm sohasem múlik el” – mondja végül.
Ezután megkezdődik az emléklapok átvétele. Elhangzanak a nevek, az együtt töltött évek száma, majd látom, ahogyan a párok a lapjukért mennek, visszatérnek, s indulnak a Püspökvár kertjébe. Nagyon-nagyon sok az ötvenedik jubileum.
Számomra a múló, a gazdagító és az örökkévalóságra utaló időről szól ez a vonulás. A közös vándorlásról, az összecsiszolódásról, egymás támogatásáról. Látok olyan időseket, akik számára már nehéz a járás: egymásba karolnak, és a másik kezükkel botra támaszkodnak. Érzékelhető az összeszokottságuk. Megható sok idős pár büszke tartása, ahogyan az is, amikor mindkettőjüknek hajlott már a háta. És van, akit a párjának kell lesegítenie a lépcsőn. Olyan pár is elhalad előttem, amelynek tagjait a lányuk és az unokájuk kíséri: a tini unoka a nagymamába, a lány az apukájába karol bele. Ez arra világít rá, hogy szélesebb kört érintő, családi esemény a mai. És jól- esően nyugtázom egy hatvanas pár látványát, amint egymáshoz simulnak. A férj megsimítja az asszony karját, majd átöleli a derekát: érezhető, hogy ma is szorosan egymáshoz tartoznak.
Kivételesen friss és derűs Judit és férje, Varga Zoltán is, akiket szelfizés közben zavarok meg a szomszédos kertben, ahol a püspök vendégül látja a ju-
bilánsokat. „Mondhatnék nagy szavakat” – kezdi Zoltán, mire Judit közbeszól: „Hát mondj! Most itt a lehetőség!” 35 éve házasok, az alkalmazkodás és a kitartás hívei, meg a heti miselátogatáséi, mert egy házasságban hétről hétre meg kell újulni, és az segít ebben, mondják. Nem szabad megijedni a vitáktól, teszik még hozzá. De számomra minden szavuknál többet mondanak a gesztusaik, a jókedvük, meg az, hogy olyan jól kiegészítik egymást, szinte egymás szájából veszik ki a szavakat a párjuk gondolatát folytatva, kiegészítve.
„Az ünneplés nálunk nem ma kezdődött – mondja Mihályi Éva, aki 45 éve Hódsági Imre felesége. – Augusztus 3-án volt ugyanis a házassági évfordulónk, amelyet nyolc gyermekünk és 13 unokánk társaságában töltöttünk. Öt gyermekünk már házas. Másfél hónapja élünk a hálaadás örömében, most pedig ennek a nagyszerű püspöki kezdeményezésnek örülhetünk. Ünneplem, hogy 45 évvel ezelőtt csodálatos társat kaptam, aki segített megmaradni és fejlődni a hitemben, akibe belekapaszkodhattam a nehézségeink közepette. És hálát adok azért is, hogy a gyermekeinknek tovább tudtuk adni a hitünket.”
„Én pedig a csodákat, méghozzá sok-sok csodát ünneplek, amelyekben a házasságunk során részünk volt – mosolyog rám Imre. – Amikor annak idején nagyobb lakáshoz tudtunk jutni, úgy, hogy innen-onnan, szinte forintra éppen annyi pénzünk került rá, amennyire szükség volt. Vagy azt, amikor 54 évesen elvesztettem az állásomat, aztán nem sokkal később egy sokkal jobbat ajánlottak fel, ami egyértelmű válasz volt az imáinkra.” „A gyermekeinkkel mindig együtt imádkoztunk, de a részvételt soha nem tettük kötelezővé. Misére is együtt jártunk velük, és igyekeztünk olyan közösségekbe küldeni, ahol jó hatások érik őket akkor is, amikor ránk már kevésbé hallgatnak” – folytatja Éva. „De passzívak azért utána sem voltunk. Semmit sem erőltettünk, de azt, hogy mi mit tartunk jónak, mindig elmondtuk – folytatja Imre. – Hiszen a hitének örömét, életének erős tapasztalatát mindenképpen át akarja adni az ember. Ha gazdag lennék, akkor is meg akarnám osztani a vagyonomat a gyermekeimmel. Így voltunk mi a lelki kincseinkkel: nem tartottuk meg őket magunknak.”
