Ebben a légkörben kell alkalmazni az Európai Unió működéséről szóló szerződés 17. cikkét, amely kimondja, hogy az unió tiszteletben tartja az egyházak és vallási szervezetek vagy közösségek nemzeti jog szerinti jogállását, s ugyanez a világnézeti szervezetekre is vonatkozik. A cikk (3) pontja kijelenti: az unió nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet tart fenn ezekkel az egyházakkal és szervezetekkel.
Az Európai Parlament alelnökeként egyik feladatom a 17. cikk megvalósítása. Tisztázni kell, mit jelent az unió kifejezés. Az unió háromfejű sárkány: az Európai Parlament mellett ott van az Európai Tanács és az Európai Bizottság. A kapcsolattartási kötelezettséget első körben e három szervezet vezetője úgy látta el, hogy a három elnök meghívta az egyházakat minden tavasszal, valamint a világnézeti szervezeteket minden ősszel egy úgynevezett legfelsőbb szintű konferenciára. Idén a parlament képviselete az elnök megbízásából az én megtisztelő feladatom volt. Első kézből láttam, hogy a szűk időkeretbe szorított megbeszélésen, bár sok fontos gondolat elhangzott, inkább csak a feladat letudásáról van szó. A párbeszéd formailag rendben, tartalmilag azonban, sajnos, párbeszédről nincs szó.
A Lisszaboni Szerződéssel nemcsak a hívők voltak elégedetlenek, hanem azok a következetes szekularisták is, akik féltették az állam és az egyház elválasztásának elvét ettől a 17. cikktől. A kitapintható feszültség miatt kezeli az unió a két csoportot egymástól elkülönítve.
Meglepő változás és egyben alelnöki programom megerősítése volt, hogy idén egyházi oldalról felvetették egy közös tanácskozás gondolatát. Éppen azt terveztem, hogy a három európai intézmény éves tanácskozása mellett – annak kiegészítéseként – az Európai Parlament saját maga is lépjen közvetlen párbeszédre az egyházakkal és a világnézeti szervezetekkel, mégpedig nem elkülönítve, hanem közösen.
Amikor megkaptam a feladatot, hogy a 17. cikk gyakorlati alkalmazásával foglalkozzam, azon kezdtem el gondolkodni, hogy a szerződés miért tartalmazza ezt a pontot. Partnereink szempontjai világosak. Egyházi oldalról mindig volt igény a kapcsolattartásra. A szekularisták pedig mintegy ellensúlyt képezve ültek fel erre a szekérre. Vajon a kívülről jött igények kielégítésén kívül nincs más célja az uniónak ezzel a párbeszéddel?
Megítélésem szerint ezt az eszközt az uniónak érdemben kell használnia. Az egyházaknak van, de akár a civilszervezeteknek is lehet mondanivalójuk, olyan tanácsuk, amelyet érdemes megfontolni, és beépíteni a közös európai házba. A 17. cikknek tehát nemcsak a betűjét, hanem a szellemét is meg kell tartani.
Bizony nem ártana időről időre lelkiismeret-vizsgálatot tartani, és megnézni, mit tettünk, honnan hová jutottunk. Látszólag van ilyen esemény: az Európai Bizottság elnöke újabban évente áttekinti az unió helyzetét. Ám nem ártana ezek előtt élni a 17. cikk adta lehetőségekkel, s megtudni, hogyan néz ki kívülről az európai intézmények csetlése-botlása. Ha a megtett út ilyen elemzését a parlament felkérésére végeznék el, az bizony érdemben tudna hozzájárulni a parlamenti képviselők felszólalásaihoz, és segítené napi tevékenységüket is.
Az egyháztól nyilván nem napi politikai kérdésekben kell eligazítást várni. De ha arról folyik a gondolkodás, hogy az uniónak merre kell tartania, mai állapotából mivé kell válnia, akkor az egyház társadalmi tanításánál aligha van jobb iránymutató.
Érdemes a párbeszédet az általánosságok szintjéről egy-egy lényeges területre irányítani. Idén a magas szintű konferenciák témája a generációk közötti együttműködés. Egyre fontosabb kérdéskör, amely mögött a családok szétesése, a generációk egymástól való elkülönülése áll. Sok nyugdíjas az északi országokból a melegebb és olcsóbb déli térségbe költözik. Néha a téli félévre, néha állandóra. Érzik-e a családjuktól való elszakadás száműzetésszerű fájdalmát?
Nem. Apró jele ez annak, hogy az európai ember valahol utat tévesztett.
Hogy a 17. cikk végrehajtása segít-e rátalálni a helyes útra, biztosan nem tudhatom. Ám élni a lehetőséggel: felemelő kötelezettség.
a szerző az Európai Parlament alelnöke