De nézzük Szent Vid kápolnáját! Major Balázs szakszerű „idegenvezetéssel” mutatja be a Magyar Nemzeti Múzeum Esztergomi Vármúzeumával közös ásatás helyszínét és az eddigi eredményeket: „Az oszmán korban épült várfalak tövében állunk. A középkori védművek – a Szent Vid-kápolna pozíciójából is kikövetkeztethetően – jóval beljebb helyezkedtek el. A törökök által pótlásként emelt falak faragott andezitkövei a várhegyen álló egykori épületek kváderei voltak. Nagy valószínűség szerint még a Szent Adalbert-székesegyház köveit is láthatjuk ezekben a nagy pajzsfalakban.
Az elmúlt negyvenhét évben Dr. Horváth István ásta Esztergomot. Nála jobban senki nem ismeri sem a várhegyet, sem a várost. Egyedülálló mentor és példakép, naponta konzultálunk vele. Ő ajánlotta, hogy érdemes lenne itt kezdenünk. A terület szondázása során 1989-ben ő figyelt fel a kis templom kilógó »sarkára«, pontosabban az északkeleti boltozatindítására. Akkor a várfallal párhuzamosan egy kutatóárkot húzott. Kiderült, hogy ez az északi szentély egyenes záródású keleti fala, amely mentén három-négy métert leásva vakolatrétegeket talált, azokon pedig festmények maradványait. Ezeken olyan szegélydísz fut végig, mint amilyen a királyi – későbbi érseki – várkápolna XIV. századi kifestésén látható. Horváth István szerette volna folytatni a feltárást, de pénz és kapacitás hiányában erre csak most, negyedszázaddal később, a Pázmány régészeti programjának keretében kerülhetett sor. Tavaly még relatíve kis ásatásra számítottunk, nyolc-tizenkét emberrel, de ahogy lefelé haladtunk, egyre izgalmasabbá és kiterjedtebbé vált a kutatás. Mára eljutottunk a templom öntött habarcs padlószintjéig; felette pedig körülbelül egy méter magasságtól kezdődően »dőltek« a falképtöredékek. Az oldal- és válaszfalon is van néhány részlet igen rossz állapotban, de középre több négyzetméternyi festett felület zuhant be: szentek glóriái, arctöredékek, ruhák és drapériák… Wierdl Zsuzsa szakrestaurátor és csapata gyűjti össze és szállítja el a szanaszét hullott freskódarabokat, hogy később, amennyire lehetséges, összeállíthassák a megmaradt részleteket.
Kora középkori kápolnáról van szó; 1284-ből fennmaradt egy oklevél, amely megemlíti a várhegy promontoriumán álló »Szent Vid bazilikát«. A kis templomot a mára részben leomlott, puha, márgás sziklakitüremkedésre »tolták ki«. Bizonyára fontos és szent hely lehetett itt, e falakon kívüli területen. Pozícióján túl más különlegessége is van a kápolnának: mintegy hat méter magas, részben a hegyoldalba »süllyesztett« kéthajós épület volt, amelyet dupla dongaboltozat fedett.”
Az ásatási helyszín közepén „nehezítő tényezőként” sziklatömbszerű falrészlet hever. Mintha egy meteorit csapódott volna be ide. Nagy valószínűséggel a kápolna északkeleti sarka volt, ahol éppen állok – mutatja Major Balázs: „Ez a rész befelé pattant, a délnyugati sarka pedig leszánkázott a hegyoldalon. Arra valószínűleg már a padlóréteget sem találjuk meg, és feltételezhetően a templom déli kapuzata is »elszállt«. Azon a helyen, ahová »befaragták« a templom hegyoldalhoz tapadó egyenes záródású kettős szentélyét, kelta és római kerámiákat is találtunk. A külső fal egyenetlen, látszik, hogy csak beöntötték a tört követ és a habarcsot. A belső oldal kiképzése viszont igen jó minőségű, úgynevezett hidraulikus habarccsal burkolták, ezzel biztosítva az épület szigetelését. És van itt még egy érdekesség: oldalt látható egy körbefutó hatsoros, bizáncias hatású tégladekorációs sáv első szakasza… Nemcsak az építkezés módja utal az Árpád-korra, hanem az ókeresztény vértanú, Szent Vid személye is, akinek tisztelete akkoriban volt nálunk a legerősebb. A XIV. századi freskók pedig azt mutatják, hogy e kis templom később is nagy becsben állhatott. Az itáliai trecento szellemében szinte biztos, hogy ugyanazok a kvalitásos művészek festették ki, akik a várkápolnát. Egykor a Szent Vid-kápolna felett kissé délre állt az Árpádkori érseki palota, amelynek felépítményeit a mai bazilika építésekor rombolták le. Alépítményéből azonban egy része – boltozatindításig – megmaradt a föld alatt. Amikor az ötvenes években Zolnay László itt kutatott, meglepetésére a várhegy oldalának irányában egy szépen kivitelezett kis kapuzatot és lépcsőket talált… – a Szent Vid-kápolna egyértelmű magyarázatot ad arra, hogy hova vezethetett a palotából induló lépcsősor.”
A kápolna az 1543-as vagy az 1595-ös ostrom során pusztulhatott el teljesen. A fölé tornyosuló barbakán tövében, évszázadok alatt lerakódott föld, kő és építési törmelék alól kellett kiszabadítani. A talajrétegek vizsgálatából kiderül, hogy a kis templom szakaszosan „tűnt el”: „Amikor a nyugati homlokzata leszakadt, bedőlt egy csomó törmelék, kő és freskódarabok is hullottak ide. Aztán következett egy nyugodtabb periódus, amikor csak föld mosódott be. Utána megint valami »megrázkódtatás « érte a romos épületet, az újabb törmelékréteg ismét freskódarabokkal keveredett… Volt egy szakasza a kápolna történetének, amikor liturgikus célokra már nem használták, viszont a boltozata még állt. Ebből az időből származnak a vakolatba, a freskóba karcolt »graffitik« az oltár felett. Talán az unatkozó nyugati zsoldosok akartak a nagy ostrom előtt emléket hagyni maguk után, csakúgy, mint a várkápolnában. Nemrég megtaláltuk a két oltárt is: az északi hajóban az oldalfalát, a déliben pedig a magas oltáralapozást. Fokozatosan haladunk lefelé a rétegekben, a freskók miatt kicsit lassabban, de bizonyára lesznek itt még meglepetések…”
Magától értetődne az egyház- és kultúrtörténeti szempontból egyaránt felbecsülhetetlen értékű középkori szentély felújítása és megóvása, ám ez már nem pusztán a feltárók feladata. Major Balázs bízik abban, hogy a Szent Vid-kápolna megmarad az utókornak: „A Keresztény Múzeumtól a páratlan panorámájú Macskaút gyalogösvénye vezet fel ide. Jó volna a kápolnát újra felépíteni, egy ív visszaállításával legalább részben rekonstruálható lenne a dongaboltozata is. Szerintem nagyon megérné. Esztergomi kirándulások, zarándoklatok egyik szép állomása és miséző helye lehetne a Szent Vid. Rajtunk nem múlik, a feltárást az alapvető anyagi háttér birtokában jövőre befejezzük… – a többi akarat és persze pénz kérdése. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszéke mindent elkövet azért, hogy ez a város felébredjen tetszhalott állapotából. Esztergom nemcsak a középkori Magyarországnak, de a korabeli Európának is egyik legfontosabb uralkodói, egyházi és kulturális központja volt, melynek nagyon sok emléke fekszik eltemetve. Reményeink szerint a 2014-től nemzetközivé tett kutatási programjaink segíthetnek abban, hogy Esztergom ismét felkerüljön a hazai mellett a nemzetközi térképre is, és visszanyerje korábbi történelmi- kulturális súlyát és jelentőségét.”
Évszázadokról valló rétegek A szikla alatt apró oszmán házak alapjait és a hátsó udvarok tűzrakó helyeit tárják fel a régészcsapat odairányított tagjai. A törökök 1543-tól építkeztek a hegyoldalban, az 1595-ös ostrom, majd a tizenöt éves háborút követően, 1605 után népesítették be teljesen a Vízivárost, beépítve a terület szinte minden négyzetméterét. Ám ez még mindig „csak a felszín”. Korábban itt is Horváth István kezdte a szondázást. Húzott egy szelvényt, arrébb pedig hat-nyolc méter mélyen egy nagy átvágást csinált, ahol boltozatindításig álló római kori épületek kezdtek kibontakozni a földből… Ugyancsak Horváth István vágta azt a kutatóárkot, amelyet a palota tövében, közvetlenül a sziklafal alatt mutat meg Major Balázs. Avatatlan szemnek első pillantásra nem sokat árul el a lejtőbe vágott gödör, ám a rövid és meggyőző magyarázat alapján hamar kiderül, hogy e „metszet” milyen világos és logikus válaszokat ad a múltat nyomozóknak: „Ilyen gazdag és érintetlen rétegsor feltehetően nincs még egy a várhegyen. A rómaiak bonthatták meg először a hegyoldalt; amit kőbányának használhattak itteni településük, Solva építéséhez. Utánuk jó darabig kisebb aktivitású maradt a terület, a vastagabb sárgás agyagosmárgás földtakaró szinte teljesen leletmentes. Az Árpád-korból kevés nyom és információ maradt hátra, aztán látni, hogy feljebb egyre sűrűsödnek a rétegek. A XIV–XV. században az érseki konyha nagy kiöntőnyílásai már gazdagon köpik az egykori kőbánya aknájába a konyhai maradékot, hulladékot és a palota helyiségeinek átalakítása során keletkezett sittet. Volt itt, van itt minden: több mint kétszáz év à la carte-ja, állatcsontok, halszálkák, magvak, összetört edények, kerámiák, kályhaszemek, sőt még késő középkori ezüstpénzek is.”
Fotó: Kissimon István
