A remény színpadáról
Kubik Anna színművésznő
Amit Babits Mihály mondott, vallom ma is, annyi színpadon töltött esztendő után: hang vagyok az Úr szájában. A fellépés izgalommal tölt el, nem akarok feltétlenül mindig kiállni, helyesebben elsősorban nem magamat akarom megmutatni, hanem rajtam keresztül valami többet, valami szépet és jót. Persze ez sem ilyen egyszerűen jelenik meg a színházi mindennapokban. Olykor ugyanis a színészre olyan szerepet osztanak, amelyben erkölcsi szempontból elítélendő jellemet kell eljátszania. Ezt éppúgy fel kell mutatni, hiszen jelen van a világban, hazugság lenne, ha nem vennénk tudomást róla. A színház tükör – annak kell lennie. Többségében pozitív hősnőkkel találkoztam eddigi pályafutásom során, de mindenféle alakot játszottam, a legkülönfélébb műfajokban. A jót és a rosszat egyaránt nehéz megmutatni a színészi munkában, bár a gonosz, a rossz érdekesebbnek, színesebbnek, izgalmasabbnak, egyszóval vonzóbbnak, azaz csábítóbbnak mutatja magát. Talán azt gondoljuk, a gonosz, a rossz egyszerűen leírható vonásokkal jelentkezik, könnyen megmutatja magát, pedig nem így van, s akkor is fel kell ismernünk. Másrészt nem mindig az a jó, amiről az első pillanatban ezt gondoljuk. A színháznak az a feladata, hogy felmutassa a reményt. Nem szeretem azokat a színműveket, amelyek azt a gondolatot keltik, mintha nem lenne dolgunk ezen a világon, s legjobb volna, ha a városok helyét, a zöld mezőt behintenénk sóval. Ez a művészi magatartás elkeseredett viaskodás a pusztulással. Az embereknek ezzel szemben arra van szükségük, hogy reménnyel élhessenek. Amerre járok, ahol fellépek, mindenütt ennek igényével találkozom.
A pápa és a művészek
Egri Zoltán ötvösművész
Nagyon örvendetesnek tartom, hogy pápánk és az egyház fontosnak tartja a minőségi művészetet, amelynek amúgy két évezreden keresztül a legfőbb megrendelője és támogatója volt, és így az egyetemes művészettörténet legnagyobb értékei neki is köszönhetők. Nem véletlen, hogy a Katolikus egyház katekizmusának 526. pontja kitér az igazság, a szépség és a szakrális művészet kapcsolatára: „Az igazságnak a szavakon túl is sok kifejezési formája van, különösen a művészi alkotások, melyek az Istentől kapott talentum és az emberi erőfeszítés gyümölcsei. A szent művészetnek, hogy igaz és szép legyen, meg kell mutatnia és dicsőítenie kell Istennek Krisztusban megjelent misztériumát, és el kell vezetnie Istennek, a Teremtőnek és Üdvözítőnek, az igazság és a szeretet végtelen szépségének imádására és szeretetére.” Az a helyzet, amelyben élünk, különös aktualitást ad e gondolatoknak, hiszen a minket körülvevő világ ezer sebből vérzik. A társadalmi méretű deviancia, a reményvesztettség, a politikai, gazdasági és erkölcsi problémák gyökere éppen az egyetlen élő Istentől, az ő tanításától való elfordulás. A hozzá való visszafordulásban van szerepe minden felelősséggel élő keresztény embernek. Különösen azoknak, akik művészi talentumot kaptak, melyet nem áshatnak el, és még fialtatniuk is kell – a maguk és mások lelki épülésére. Nem könnyű, de az értékteremtés mindig harc és áldozatok árán érhető el. Tudjuk, hogy a talentum, a tehetség átok és áldás is egyszerre. Átok, mert „átkelés égő hídon” – ha a művész nem tudja jó mederbe terelni, önpusztító erővé válik –, és áldás, mert szakmai felkészültséggel, erkölcsi érzékkel, hittel és bátorsággal nagy jó származhat belőle. A művésznek számolnia kell azzal, hogy a kortárs művészet fő vonulata kirekeszti magából. Manapság nem „trendi” az értékről beszélni, feltenni rá szakmai vagy magánéletünket. Külön öröm számomra, hogy a Vatikán hangsúlyozza: nem akarja beérni másodrangú művekkel. Az értékteremtéshez nagyon fontos, hogy ezt az amúgy mértéktartó és jó értelemben vett konzervatív területet hagyománytisztelő neofitaként kezeljük. Ezt a kettősséget tartom nagyon fontosnak: nem ragadhatunk meg a historizálás, a szépelgés, a formai idézgetés szintjén. Ehhez a magasztos feladathoz van szükségünk szakmailag magasan képzett és a keresztény értékrend mellett elkötelezett művészekre.
