A zarándokcsoport tagjai, mintegy harmincan, éjjel tizenegykor indultak el Szentkirályról, majd a lakiteleki és nyárlőrinci templomot felkeresve tértek vissza a délelőtti szentmise kezdete előtt, harminc és fél kilométer megtétele után. „Közben imádkoztunk a magyar családokért, Magyarország lelki megújulásáért és mindenki saját szándékára” – mondja Szuetta Béla és Rozsnyói Ákos, maguk lakiteleki lakosok, a magyar szent család zarándoklat kezdeményezői. Pünkösdkor volt az első alkalom, s „azt tervezzük, mindig az adott szent ünnepét követő szombaton, a szent ereklyéjétől indulva körbejárjuk a szent család tagjait”. Tudjuk a bajt, de tudjuk a megoldást is. A bajok már strapálásig a tudatunkban: gazdasági züllés, erkölcsi züllés, a családok züllése, menekülő fiatalság, mély depresszió a jövővel kapcsolatban. És mégis: az ünnepre magasan gombolt ingben feszesen érkező férfiak járása és az asszonyok mindent bíró természetessége azt közvetíti: igenis, ők tudják, van remény, tehát „ne féljetek”.
Máthé György prépost a jézusi szavakat II. János Pál pápa közvetítésében többször idézi, mert minden baj és nehézség közepette, amit időjárás, hamis ideológiák és erkölcsi züllés a nyakunkra zúdít, mégis „a szent család ereklyéinek jelenlétében imádságunk szándéka az, hogy itt élet legyen, a magyar hazának jövője legyen…”
A londoni olimpia napjait említette, amikor jó volt magyarnak lenni. Csakhogy az érmeket és helyezéseket nem adták ingyen. Hosszú évekig tartó verejtékes munkát és kitartást igényeltek, aminek eredményeként a fény a dobogóra vetült… „Meg kell fogalmaznunk azokat az igazságokat, amelyekért tennünk kell itt és most a jövőnk érdekében” – folytatta Máthé prépost. – „Szent királyunk bonyolult útkereszteződésben képes volt jól dönteni. Nekünk miért kellene rosszul döntenünk? A három szent ereklyéje iszonyatos erővel figyelmeztet minket, hogy bátorsággal megközelítve Szent István döntéseit a szent életet, az életet válasszuk. Legyünk képesek ma magyarnak és kereszténynek lenni.”
Ne köntörfalazzunk: vissza kell térnünk – vagy másként –, újra rá kell térnünk az élet természetes értékére és értelmére. S ez az Alföldön, a Kecskemét melletti faluban természetes lélegzetük az ott élő embereknek. Krisztusinak és magyarnak lenni – az ünnep ereje is segít, hogy mondjuk ki minden félretérítő, okoskodó szándék ellenében is.
Máthé György figyelmeztetett, mielőtt bárki félreérthetné: „Magyarnak lenni ugyanolyan nagyszerű dolog, mint németnek, franciának, olasznak, és sorolhatnám az összes nemzetet a földgolyón. Jó magyarnak lenni, és néha felfokozott helyzeteink is adódnak. A néhány héttel ezelőtti londoni olimpián sportolóink nemcsak kiváló eredményeket értek el és szereztek sok érmet, kilencedik helyet a nemzetek versenyében, hanem emberségből is olyan gesztusokat tettek, amelyek meglepték a világot. Jó volt ezekben a hetekben magyarnak lenni, de szerintem a hétköznapokban is jó magyarnak lenni – és jó magyar kereszténynek lenni.”
A falu huszonöt esztendeje dobta le magáról azt a szamárbőrt, amelyet 1952-ben az akkori hatalom kényszerített rá. Szentkirály nevét Lászlófalvára változtatták. Eszembe jut: a hetvenes évek közepe táján a címfestőmester a műhely eldugott sarkából előhúzta azt a helységnévtáblát, amelynek elkészítésére kényszerítették az ötvenes években: Dózsafalva. Esztergom mégis Esztergom maradt, Szentkirály meg 1987-ben vette vissza nevében is önmagát. Az Istentől kapott lélek és akarat nem korcsosítható el végérvényesen.
Az életet, az ember természetét – a természetétől benne hordozott istenhitet – nem lehet végletesen kifordítani. Máhté prépost ezért mondta: „Isten országa közöttünk van. Fizikailag nagyon távolinak érezzük, pedig egészen közel van. S hiszem azt, hogy most ide figyel mind a három szent az égből, s nem szónoki fogás ez, hanem ténylegesen, hittel vallom azt, hogy itt vannak. És boldogok, hogy mi, késői utódok, ilyen tiszteletet tanúsítunk irántuk. Mert minden Istennél van: az élet és a megszentelt élet.”
Idős néni bottal igyekszik-küszködik a templomlépcsőn. A zarándokok, átvirrasztott éjszaka után, akkor léptek ki a templomból. Egy fiatalasszony odalépett, hogy a bizonytalan, botos lépéseket segítse. Alig észrevehető gesztus. De ilyen gesztusokból épül fel a normális élet. „Tetszik érteni? Ez a magyar kereszténység. Ez a kereszténység. Amikor a szeretet kiárad, van szeme a szeretetnek, észreveszi, hol kell segíteni.”
A fény, a siker ritkán adatik, életünk leginkább edzőtermi izzadságos órákkal és napokkal telik. „Ez így van a sportban, így a kutató laboratóriumban és a mezőgazdaságban is. Hajnalok hajnalán a gazdálkodó embernek ki kell mennie, meg kell etetnie az állatokat, utána fölülnie a gépre, és szántani, vetni, kapálni, elvégezni mindazokat a munkákat, melyeket a mezőgazdaság megkíván. Nem könnyű gazdasági helyzetben élünk ma Európában, Magyarországon talán még nehezebbek a viszonyok. Augusztus 20-án én nyitottam a szolnoki belvárosi nagytemplomot, s mi volt az első élményem? Ott állt két-három koldusember… S még többen jöttek, hogy adjak nekik enni. Ez így megy mindennap. Ez ma Magyarország. A gyóntatószékben megkérdik: atya, minden koldusnak kell, hogy adjak? Hiszen naponta úgy megy le az aluljáróba, hogy ott állnak a szerencsétlenek, elmenne a teljes fizetése. Óriási lelki kérdés a hívő keresztény és a hitét gyakorló embernek. Ez ma Magyarország. Erre egy feleletet mondhatok: tessék kibírni!”
A szentmise után a körmenet Szent István szobrát érintve vonult. A polgármester, Szabó Gellért az új kenyeret két kezében tartva, azt mondta: „Nehéz év, küzdelmes élet jut nekünk, de az Úristen verejtékünk gyümölcsét egyszer majd, talán később, gyermekeinknek megadja.” És Bimbó József megszegte a kenyeret. A hagyomány szerint mindig az a rangidős, aki a legtöbb gyermeket nevelte föl. Bimbó Józsefnek hat gyermeke és tizenkét unokája van. Hogyan mondta Máthé prépost? „Vannak helyzetek, amelyeket végig kell szenvednünk, végig kell küszködnünk; birkózunk, nyilván a nagypolitika is, a kispolitika is, mi, hétköznapi emberek is. De vajon csak most küszködünk és birkózunk? Vajon olyan rózsás volt Szent István helyzete?”
Most nem az aranyérmeket osztogatják. Szűkösen vagyunk… Kitekintettem a vízárván lihegő földekre. „Próbatétel. Kibírjuk, vagy nekimegyünk Istennek? Vagy ezt is elviseljük, elhordozzuk? Mit csinált Jézus a kereszten? Vitatkozott mennyei Atyjával? Hogy most éppen a keresztúton kellett végigmennie? Hogy leköpik? Odaköpnek taknyos emberek… Jézus végigjárta a Golgotát, fölfeszítették, görcsökben és szenvedésben. A keresztény embernek ez a mintája. Nem tudunk jobb példát találni, mint a meghaló Krisztusét. Főleg ilyen helyzetben, amilyenben vagyunk. Tessék végigvinni! Most éppen keresztúton vagyunk. És miért félsz?
Ezt kell végigvinni ahhoz, hogy utána majd a föltámadás örömében, dicsőségében részesedjünk. Higgyétek el, Krisztus misztériuma, a megváltás ténye itt van bennünk. A mi sorsunkban, a mi személyes sorsunkban és a nemzet sorsában is.”
Van-e elég hitünk, ez a kérdés. Van-e hitük a fiataloknak, hogy itt maradjanak vagy visszatérjenek, és élhető életet teremtsenek ezen a földön? S szárazan-feketén zörög-romlik a határ, mégis ott látszik benne már a zöld…
Fényképezte: Cser István
