Fotó: Merényi Zita
– Megérkeztünk a magyar valóságba – mondja valaki a társaságból, amikor Kálló után csaknem járhatatlanná válik az út. – Nem, ez csak egy része annak – tiltakozik a sofőrünk, noha neki a legnehezebb most. Eltűnődöm. Hogy ez a „nagy magyar” valóság milyen, az persze rajtunk is múlik, mégis inkább adottságként szoktunk gondolni rá. Nemeshegyi Péter szavai csengenek a fülemben, aki szerint az a feladatunk, hogy a szeretet kicsi szigeteit alakítsuk ki a világban, bárhol éljünk is. Érzésem szerint ma itt éppen ez történik.
A nagy melegből hűvösbe, a nehéz út után szinte haza, baráti légkörbe érkezünk Vanyarcon. Az egyházmegye Szamaritánus Szolgálatának családi napközije a helyszín, a faliújságon a gyerekek megható vállalásai, például ilyenek: „Szlovákórán jó leszek”, vagy nagy sárga betűkkel a következő: „Lemondás az esti édességről”, de feketével fölé írva: „néha”.
A nagyteremben impozáns taizéi dekoráció fogad. Hirtelen megértem, hol vagyok. Azt, hogy Taizé egy napra Vanyarcra költözött.
A vendégszeretet, amelyet első pillanattól megtapasztalunk, nyilvánvalóvá teszi számomra, hogy ma itt ez a cél, sőt a mélyebb valóság. És Gyöngyösi Gyulának, a nap szervezőjének üdvözlő szavai is ezt erősítik meg. Azt mondja, három taizéi zarándokút élményeiből táplálkozott a lelkinap ötlete, és a következőre való felkészülés szándéka indította a megszervezésére. Annak az élménynek az ereje, hogy milyen, amikor ember és ember között, roma és nem roma magyarok között leomlanak a falak.
Dúl Géza cigány kisebbségi lelkész, a Ceferino Ház vezetője is a falakat lebontó krisztusi hatalomról beszél szentírási bevezetőjében, amely az Efezusiaknak írt levél e részletére támaszkodik: „ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében”. A rövid előadásból megismerjük a korabeli Efezus (Epheszosz) helyzetét, vallási sokszínűségét, és az ellentéteket, amelyek a különböző vallási csoportok között feszültek. Efezusban, a Római Birodalom második legnagyobb városában, ahol Kis-Ázsia legnagyobb épülete, az Artemisz-templom állt, a kereszténység megjelenése vált az ellenségeskedő népek, emberek összebékülésének alapjává. Manapság is lehet ilyen szerepe a hitünknek. Ehhez arra van szükség, hogy a világ sodrása ellenében éljünk, megalkuvás nélküli legyen a kereszténységünk, mint a szenteké és a boldogoké. A mi békénk ugyanis a világot is békésebbé fogja tenni. Ha a külvilág látja, hogy mi jó közösség vagyunk, az vonzerőként hat majd rá.
A kiscsoportos beszélgetés fő kérdései a hit megélésére, megvallására vonatkoznak, és a környezetemben, az emberek között emelkedő falakról szólnak, amelyek ellen tennem kellene. A megszólalók elbeszéléseiben két elem a leggyakoribb: az egyik a cigány mivoltból fakadó kirekesztettség, amellyel gyakran kellett szembesülniük az iskolában, nemegyszer még a tanárok részéről is, a másik a taizéi zarándoklatok felszabadító élménye. Annak tapasztalata, hogy odakint nem számított, ki honnan jött, csak az, miért érkezett. Ott ugyanis mindenki másmilyen volt, és minden résztvevő baráti nyitottsággal fordult a többiekhez.
*
Ima – taizéi ima! – következik sok énekléssel, szőnyegen ülve-térdelve, zsoltárral és olvasmánnyal: az Úr gondviseléséről és arról, hogy a benne hívők egybeépülnek az Isten hajlékává. Aztán csend. Érdekes, hogy a csend is hányféle lehet! A „taizéi csend” tapasztalatom szerint az emberben magában megszülető csend és béke. És az együtt imádkozók közös csendje.
*
A nagy ebéd előtti nyüzsgésben először Bari Józseffel, a Taizé-imaterem szívre ható dekorációjának készítőjével, a Ceferino Ház lelkipásztori munkatársával beszélgetek, aki nagyon örülne, ha lenne egy, a cigány és a nem cigány magyarok megbékéléséért rendszeresen imádkozó csoport. Ő is járt már Taizében. A legerősebben éppen az érintette meg ott, hogy a határok, a válaszfalak, amelyek a többségi társadalom és a romák között idehaza húzódnak, odakint nem léteznek.
Gyöngyösi Gyula a három taizéi útról mesél, amelyek közös élménye a testvérré válás, egymás jobb megismerése volt. Számára a mennyek országának előképei ezek a tapasztalatok. Annak megélése, hogy jó együtt lenni. „Ma ugyanez történik itt – mondja. – Azért akartam, hogy megrendezzük ezt a lelkinapot, mert szeretném, ha Taizé lelkisége egyre erősebben élne közöttünk.”
*
Péceli Gábor hitoktató soha nem volt előítéletes gondolkodású, de különösebben nem is ismerte a romákat. A 2016-os második taizéi közös út nyitotta fel a szemét arra, milyen kedvesek, melegszívűek. Taizében koncentráltan van jelen minden érték, ami Gábor számára fontos: egység, egyszerűség, nyitottság, csend, ima. Taizébe menni: ehhez már eleve nyitottság kell, de az, amit ott tapasztalsz, végképp kinyit. Arra ébreszt rá, hogy sem felekezeti, sem származási különbségek nem választhatnak el többé senkitől, összegzi.
*
Akkor kezdjük a legjobban érezni magunkat együtt, amikor már a vége felé jár a lelkinap. A tanúságtételek többségét a 2015-ös és az azt követő két évben szervezett zarándokút résztvevői mondják. Kiderül, hogy a Ceferino Ház közösségeibe kerülni már maga is „egy kis Taizé” volt a roma fiatalok számára. Akkor tapasztalták meg először igazán, hogy nem a származásuk, hanem az értékeik a fontosak. Taizében pedig már egyáltalán nem számított, ki honnét jött, mit csinál odahaza, vagy hogy mije van: mindenki testvérnek tekintette a másikat. A falak leomlottak. A háború mindig a lelkekben dúl, a falak a lelkünkben állnak, így lebontani is odabent kell őket.
*
A nap vége felé András testvért friss élményeiről, Taizé vanyarci jelenlétéről kérdezem, arról, hogy taizéi szemszögből hogyan érzékeli mindezt. Azt mondja: Taizé helyett nyugodtan használhatnánk az evangélium szót is. Hiszen Taizé valójában az a lelkület, amelyet egyházi közösségeinkben szeretnénk minél többször megélni. Attól függetlenül, hogy ki hol tart a hit útján, mindannyian gazdagíthatjuk egymást. Akik ma itt voltak, mind nagy nyitottsággal, hitelesen osztották meg egymással a kincseiket. Így ezek most már a közös kincseink.
