Érvekkel az élet kultúrája mellett

XVI. Benedek pápa egyik beszédében úgy fogalmazott, hogy napjainkban a relativizmus diktatúrájában élünk. Souza szerint a pápa itt egy sajátos ellentmondásra hívta fel a figyelmet. A modern nyugati társadalom irányítói ugyanis azt állítják, hogy tetteiket a szabadság tisztelete és az emberi jogok minél szélesebb körű alkalmazása vezérli. Ugyanakkor az ebből következő relativista szemléletüket – mellyel egyébként valójában kisebbségben vannak – ráerőltetik a többi emberre. Ez nem más, mint a diktatúra egy sajátos formája.

Ahhoz, hogy helyesen lássunk, a katolikusoknak nem szabad éretleneknek lenniük a hit dolgában. II. János Pál pápa 1981-ben ezeket a szavakat intézte a spanyol fiatalokhoz: „Az a feladatotok, hogy a Szentírás tisztaságával és egyértelműségével beszéljetek, megértsetek és cselekedjetek.” Meg kell tudni mondani, hogy a jó az jó, a rossz az rossz, a bűn az bűn, nem pedig jog vagy haladás, még akkor sem, ha napjaink divatja ezt diktálja. Azt is látni kell, milyen nagy erőfeszítéseket tesznek a világban azért, hogy minden olyan elemet kiemeljenek a kultúrából, amely a kereszténységgel kapcsolatos. XVI. Benedek ezt nevezte dekrisztianizációnak. XII. Piusz pápa szerint az olyan gazdaság, politika vagy törvénykezés, amelyben nincs jelen az Isten, az egyház ellensége.


Az előadó az Istent nélkülöző gazdaságra a nyugati üzletemberek magatartását hozta fel példaként. Sok cég ugyanis a nagyobb haszon reményében Kínába viszi termelését. Nincsenek tekintettel arra, hogy ezzel saját hazájuk munkanélküliségét növelik, és azt sem veszik figyelembe, hogy Kínában – és általában Ázsiában – a legtöbb munkást szinte éhbérért dolgoztatják. Arról nem is beszélve, hogy még a katolikus vállalkozót sem érdekli, hogy Kínában a föld alá kényszerítik azt a vallást, amelynek tanítását – legalábbis elvben – ő maga is követi.

Az Egyesült Államokban a közélet kérdéseiben a legtöbben nem egyházuk hitelvei, hanem pártjuk véleménye szerint foglalnak állást, ami azonban az aktuális helyzettől függően változik. De az Isten nélküli politikára egy másik példát is említett az előadó. Amikor Új-Zélandon élt, egyetemistáknak beszélt az Európai Unióról. Az állampolgársággal összefüggésben felolvasott egy dokumentumból. Ebben az szerepelt, hogy minden ország lemond saját függetlenségéről, közös parlament és jogharmonizáció lesz. Ez igencsak tetszett a hallgatóságnak. Aztán bevallotta nekik, hogy ez bizony csak tréfa volt. Ugyanis nem az Európai Unió, hanem a Szovjetunió alkotmányából idézett nekik. Souza szerint, ami nem sikerült a Szovjetuniónak, az bizonyos szempontból sikerült az Európai Uniónak. Létrehozásakor csupán egy államfő hangoztatta aggályait: II. János Pál pápa.

Az Isten nélküli jogrendet II. János Pál úgy mutatta be, mint a halál kultúráját. Az abortusz és az eutanázia szétrombolja a családot, és ezzel összefüggésben a társadalmat is. Mindannyian tudjuk, hogy egyetlen európai ország sem képes népességét állandó szinten tartani, mert minden évben többen halnak meg, mint ahányan születnek. Az előadó egy muszlim molla és egy anglikán pap között zajlott beszélgetéssel világította meg a helyzet súlyosságát. A molla megkérdezte: „Tudja, hogy miért lesz az évszázad végére minden templomból mecset? Mert nekünk vannak gyerekeink, maguknak pedig nincsenek.”

Amerikában az évi több mint egymillió abortuszt túlnyomó részben emberi választás eredményeképpen hajtják végre. Mindeközben a Benelux államokban engedélyezik az eutanáziát, és a világon egyre több ország törvényesíti a homoszexuálisok házasságát. Ugyanakkor Souza egyedülállónak és követendő példának nevezte a magyar alkotmány családdal kapcsolatos megállapításait.

A Nyugat ellenségei eddig mindig kívülről jöttek, most azonban, a történelemben először, belülről érkeznek. Eljött egy újfajta katolikus cselekvés ideje, amelyben a világiak együttműködnek a papsággal. Ehhez az imádság, a tanulás és a cselekedet egységére van szükség. Meg kell tanulnunk, mit és hogyan kell mondani, hogyan kell érvelni, miként lehet elkerülni a tévedéseket. Az apologéta egyik utolsó példája a következő történet volt: az Egyesült Államokban is tartanak szentórát. Egyszer valaki megkérdezte a lelkipásztorát: hány alkalommal kell ezen részt venni? Évente, havonta vagy naponta egyszer? A válasz így hangzott: Életünket két fény vezérli, az örökmécses és a tévé. A kérdés az, mennyi időt töltünk el az egyik, és mennyit a másik előtt.