Az épület használatáért nem kötelező fizetniük. A teljes kényelemben eltöltött napokért cserébe a vendégek lehetőségeikhez szabott tetszőleges összeget juttathatnak el egy pécsi alapítvány számlájára, amely például rászoruló családokat, gyermekeket üdültet. Judit, akinek mindez köszönhető, mivel egy multinacionális befektetési vállalat munkatársaként az átlagosnál nagyobb vagyon fölött rendelkezhet, egy nap arra a döntésre jutott, hogy fölöslegét szeretné valamilyen közösségi célra fordítani…
„Úgy gondolom, hogy akinek feleslege keletkezik a jövedelméből, nagy felelőssége, hogy ezt jól költse el. Én abban a helyzetben vagyok, hogy mindig többet kerestem annál, mint amennyi számomra szükséges volt, és ez a felelősség számomra nyilvánvaló.”
Judit maga is egy családos közösség tagja, és kezdetben nyári együttléteiket szerette volna megkönnyíteni. „A közösségemen is látom, hogy az együtt töltött minőségi idő mennyire fontos megtartó erő, másrészt mennyire nehéz megfelelő helyet találni erre. Egy családos közösségnek összetettek az igényei; fontos, hogy minden családnak legyen külön élettere, ugyanakkor legyen olyan helyiség is, ahol együtt lehetünk. Tapasztalatom szerint bizonyos komfortfokozat alatt ugyan lehet ilyet találni, de egy kicsit is magasabb színvonalon már meglehetősen bonyolult feladat. Ráadásul a spontaneitása is elvész a dolognak, hiszen ahhoz, hogy egy harmincfős csapattal el lehessen indulni valahova, gyakorlatilag már fél évvel korábban le kell foglalni a szállást. Arra gondoltam, jó lenne kitalálni egy helyet, ahová efféle korlátok nélkül lehetne járni.”
Judit 2008 szeptemberében talált elérhető áron egy négyezer négyzetméteres badacsonytördemici telket, rajta két parasztházzal, melyekbe azonnal beleszeretett. Két nap múlva már sajátjának mondhatta őket.
„Tisztában voltunk azzal, hogy ha igényeink szerint kialakítjuk ezt a helyet, nem fogjuk tudni teljesen kihasználni, tehát az eredeti koncepció az volt, hogy a fennmaradó időben mások rendelkezésére bocsátanánk, akik hasonló problémákkal küszködnek.” Judit ekkor kitalálta, hogy létrehoz egy nyári üzemeltetésű, nagycsaládos közösségek és gyerektáborok ellátására alkalmas helyet. „Olyan érdekes ennek az egésznek a története! Egy csütörtök este keresgélni kezdtem az interneten, s mint kiderült, a tulajdonos három nappal korábban tette fel ezt a két parasztházat… Szerintem ez a gondviselés látványos megnyilvánulása volt az életemben…”
Kapcsolatba került a helyi önkormányzattal, s rajtuk keresztül látóterébe került a lábdihegyi ház, amelyet egy felszámolás alatt álló cég árult, s mivel 2009-ben pangott az ingatlanpiac, jutányos áron jutott hozzá. A polgármester vetette fel, hogy ebből az épületből hamarabb lehetne valami használhatót csinálni. Az épület természetesen nem úgy nézett ki, mint most, de Judit meglátta benne a lehetőségeket. „Szinte önjáróvá vált a folyamat: úgy mentek előre a dolgok, mint kés a vajban. A kivitelezők nagyon hozzáértők voltak, nekem pedig a munkámból fakadóan elég erős a projektszemléletem; ez is hasznosnak bizonyult. A folyamat hátsó motorja pedig mindvégig a nyugdíjas édesapám volt. Esténként »projektértekezletet « tartottunk: ő mindent jegyzetelt, másnap pedig egyeztetett a kivitelezőkkel. Folyamatosan elérhető volt számukra. Így 2009. március végén át is vehettük a házat, s július 3-án kész volt a teljes felújítás – elindulhatott az első turnus. 2011-ben már kétezerötszáz vendégéjszakánk volt – ebből kétezer-négyszáz a nyári hónapok alatt. Ebben a szezonban nem is volt kihasználatlan idő.”
A lábdihegyi házhoz fűződő remények több formában is igazolódtak: voltak már itt gyerek- és egyetemi táborok, családi találkozók, nagycsaládos közösségek, céges lelkigyakorlat – az elmúlt három évben sokféle módon tesztelődött a valóra vált álom.
A főépületből és két melléképületből álló, korszerűen felszerelt létesítményben a napkollektortól a mosógépeken át a legutolsó kiskanálig minden Judit gondos tervezésének eredménye. A ház működtetéséből semmiféle bevétele nem származik, sőt, ő fizeti az épületek összes fenntartási költségét. „A most is érvényes eredeti elképzelésem az, hogy rászorultsági alapon, teljesen ingyen biztosítom ezt az üdülési lehetőséget. Ugyanakkor sokan jelezték, hogy jólesne nekik, ha nem ingyen jönnének, hanem szeretnének hozzájárulni a ház fenntartásához. Eszembe jutott, hogy miért ne lehetne becsatornázni ezeket a pénzeket valamilyen jó helyre. Van egy alapítvány, amely Pécs környéki szegény falvakat segít, például gyermekétkeztetéssel. Megállapodásunk szerint minden felajánlott összeget az alapítvány számlájára fizetnek be az itt üdülők. Az alapítvány csak annyiban kötődik közvetlenül a házhoz, hogy három éve itt szerveztek tábort szegény gyermekeknek, idén pedig néhány nehéz sorsú családot helyeztünk el a házban más közösségek mellé, amikor volt némi szabad kapacitás az épületben.”
Juditot sokan óva intették attól, hogy teljesen ingyen ajánlja fel a házat, mert – úgymond – ami ingyen van, annak az emberek szemében általában nincs értéke, arra nem is kell vigyázni. Biztatták, hogy legalább névleges pénzt kérjen érte. Ő viszont úgy gondolta: inkább a házat kell úgy kialakítani, hogy az ide belépők ne azt érezzék, hogy azért van ingyen, mert vacak. Legyen olyan színvonalas kivitelezésű, hogy mindenki számára értéket képviseljen. S úgy tűnik, ez így működik, mert minden csapat, amely megfordul itt, igyekszik még jobb állapotban hagyni a házat, mint ahogy találta. Az épületek három év intenzív használat után is nagyon jó állapotban vannak, és soha senki nem okozott kárt bennük. „Nyáron volt egy nagy próbája a háznak, mert egy nyolcvanfős szegedi nagycsaládos közösség jelentkezett, miközben a szobákban negyven-negyvenkét fő fér el. Beleegyeztem, hogy jöjjenek, ugyanakkor bennem volt a félsz, hogy mi lesz ebből. Ők pedig, mivel nagyon jól érezték magukat, szerettek volna adni valamit cserébe. Miután sokan voltak, felújításokat végeztek a tíz nap alatt: leradírozták a falakat, megvarrtak egy kiszakadt párnát, és szereztek egy egészségügyi készletet, mert nem találtak ilyet a házban, s azt gondolták, hasznos lenne… Szóval az aggodalmaim feleslegesnek bizonyultak.”
A szezon eleje a néhány napos gyerektáboroké, utánuk következnek a tíznapos családi turnusok. Judit hosszú távú terve, hogy közösségépítő céllal is érkezzenek a házba családok egy-egy régióból vagy városból, s valamiféle segítséget is kaphatnának ahhoz, hogy kicsit megismerkedjenek egymással, bővüljön a kapcsolati hálójuk. „A ház híre egyelőre szájról szájra terjed – mondja –, de majd szeretném szervezettebb formában, esetleg a püspökségeken vagy plébániákon keresztül is terjeszteni.”
Az eredetileg elgondolt tördemici telken lévő parasztházakat azóta már visszabontották, és most kibővítve újjáépítik őket, illetve melléjük kerül még egy harmadik ház. „Hasonló lesz a koncepció, mint Lábdihegyen. Kényelmesen el lehet majd férni a szobákban, s a kisebb lakóegységek mellett nagy közösségi terek lesznek, ahol együtt lehet lenni, együtt lehet főzni… Így válik élménydús közös programmá a mosogatás, a főzés vagy a takarítás is.” Ezek a parasztházak elsődlegesen Judit közössége és barátai számára újulnak meg, de a szabadon maradó idősávokban más családos közösségek is igénybe vehetik majd.
Judit üzleti szférához tartozó munkatársai tudnak kolléganőjük kezdeményezéséről, és nem könyvelték el miatta csodabogárnak. „Nagyon tiszteletben tartják. Szoktak élcelődni egymás befektetésein, de ezzel a házzal kapcsolatban még soha nem tapasztaltam ilyesmit. Amikor először hall róla valaki, ösztönösen megpróbál a saját szintjén részt venni benne. Például amikor meséltem róla a közvetlen kollégáimnak, elkezdtek bombázni kisággyal, járókával, játékokkal, hogy hátha valaki majd hasznát tudja venni. Tehát teljesen pozitív benyomást tesz rájuk.” Judit nem önmagát, hanem egy szemléletet szeretne reklámozni, amelynek elterjedésére igen nagy szükség lenne mai magyar társadalmunkban. Mindeddig „kivárt”, hiszen meg akart győződni arról, hogy működőképes-e az ötlete. Az elmúlt három szezon fényesen bizonyított. Most következik majd az a lépés, hogy megtalálja a megfelelő fórumokat, ahol nyitottak erre a látásmódra. „Létezik egy réteg, amely megtehetné, hogy segít, de jóval kevesebben vannak az ilyen szemléletű emberek, mint ahányan lehetnének. Viszont azt is látom, hogy sokan segítenének, csak nincs ötletük, illetve bizalmatlanok, hiszen gyakran hallani, hogy nonprofit szervezetek miként élnek vissza pénzekkel. Az ilyen emberek inkább nem adnak, nehogy rossz helyre kerüljön. Nem merik vállalni azt a kockázatot, vagy nincs indíttatásuk arra, hogy a maguk kitalálta úton megfeleljenek felelősségüknek. Ezért úgy gondolom, olyanoknak is érdemes lenne megmutatni ezt a modellt, akik létre tudnának hozni hasonló dolgokat. Például az egyház is felfigyelhetne rá, hiszen sok ingatlanja áll kihasználatlanul – ezeket is közösségek használatára lehetne bocsátani. A koncepció mostanra eléggé kiforrott, s innentől kezdve könnyen megvalósítható, ha a forrás megvan hozzá.”
(A kezdeményezés iránt érdeklődő olvasóink leveleit az Új Ember Szerkesztőségébe várjuk.)
Fotó: Szigeti-Cseke
