Örömünnep tehát a karácsony, mert Megváltó, Üdvözítő született. Szabadító, akire régen vártak. Szabadító, aki nemcsak a hétköznapi élet reménytelennek látszó súlyától képes felszabadítani, de boldogtalanságunk okától is. Megszabadít a bűntől és a haláltól. Nektek született – mondja az angyal, mintha azt kiáltaná: örüljetek, akik igaz életet éltek, mert a ma született Üdvözítő vérével szerezte meg azt az érdemet, amelynek gazdagságából, Isten kegyelmének segítségével megmaradhattatok az igaz úton. Örüljetek, megtört szívűek, hiszen nektek született a Megváltó, mert nem tarthatnátok üdvösségre váló bűnbánatot, ha az ő vérével szerzett megváltó érdeme nem járulna bánatotokhoz. Örüljön széles e világ, mert azt mondja az angyal: „Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek.” Isten népébe pedig minden ember meghívást kapott, mert Krisztus minden nép számára megnyitotta az üdvösség útját.De ne csak örüljünk karácsony ünnepének, hanem tanuljunk is belőle! Bölcsen mondja Szent Ágoston, hogy Krisztus a segítséggel együtt tanítást is hozott a világra (Ep., 137). Egész életével, minden szavával és tettével tanított, hiszen ő az Ige, Isten végső és teljes szava az emberiség számára. De mi az a tanítás, amelyet már Krisztus születése magával hozott? Örömteli tanítás az! Megmutatja, milyen volt születésekor a világ, és milyenné akarja tenni a világot. Molnár János, a barokk kor nagy magyar hitszónoka méltán állapítja meg: „Született ama hegyes-völgyes helységnek kősziklája alatt, melynek barlangja istálló módjára ki vala készítve parasztosan” (Egész esztendőnek vasárnapira és innepire szolgáló prédikátziók, Pozsony-Kassa 1777, 47.). Ma is megrendítő Betlehem környékén látni azokat a barlangokat, ahová akár az állatokat is be lehetett terelni, és megrendítő megállni azon a helyen, ahol a Születés temploma belsejében komoly hagyomány alapján tisztelik Krisztus világrajöttének helyét. Ebben a reménytelennek látszó helyzetében akarta Isten megváltani a világot, ezt a tükröt tartja elénk Krisztus születése. De a hagyomány a karácsonyi képet olyan részletekkel is kiegészíti, melyek azóta is újra és újra megjelennek a keresztény művészetben. Alig látunk olyan betlehemet, ahol a szamár és az ökör ne állna ott a kis Jézus jászla mellett. Ugyancsak prófétai utalás rejlik ebben a hagyományban. Izajás könyvének elején olvassuk: „az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászolát” (Iz 1,3), csak mi, emberek fogadjuk be nehezen Gazdánkat, aki közénk érkezett. „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” – írja Szent János apostol (Jn 1,11). Újra és újra, évről évre dörömböl a szívünkön minden karácsony: befogadjuk- e őt, talál-e szállást közöttünk, talál-e szállást a lelkünkben? Figyelünk-e rá, van-e csendünk az imádság számára, a dolgok igazi értékének fölfedezése számára, arra, hogy elfogadjuk Isten kezdeményezését, aki a szeretet párbeszédére hív minket? Vagy fontosabbnak tartjuk hétköznapi bajainkat, futunk a munka után, „intézzük az ügyeinket”, mert olyan korban élünk, amikor minden elemi szükségletünk és megnyilvánulásunk ügyintézést jelent: ha van munkánk, ha nincs munkánk, ha valamilyen intézményben tanulunk, ha gazdálkodunk, ha vállalkozóként próbálunk megélni, ha betegek vagyunk, ha van lakásunk és tulajdonunk, vagy ha nincsen, ha alkotunk, ha családi örömök érnek, ha esküvőre kerül a sor vagy gyerek születik a családban, ha szenvedünk, ha meghalunk – mind-mind ügyintézést jelent. Mintha egyre bonyolultabbá, egyre bürokratikusabbá válna körülöttünk az egész világ, s mintha mindez feszültté, gondterheltté, szomorúvá tenne minket. Ezért ne volna időnk vagy lelki összeszedettségünk Isten számára? Hiszen ő az egyetlen, aki igazán rendet tehet az életünkben, aki új fénnyel ragyogja be gondunkat-örömünket, aki helyet teremt bennünk a többi ember számára is.De miért született Jézus istállóban? Talán nehéz lett volna angyal által megüzennie valamilyen nagy fejedelemnek, hogy az ő palotájában fog megszületni? „De nem kívánta Krisztus Urunk senki udvarát, palotáját. Tanítást hozott a világra, s meg akará mutatni a világnak, hogy akárhol született volna, istállóban született volna: …istálló volt akkor az egész világ” (Uo.). Az emberi bűn tette istállóvá. Kíséri az emberiséget az önzés, a gyűlölködés, az érzéketlenség, a hiúság, a kevélység, bűnös szokásaink egész sora, melyet gyakran a hét főbűn néven is emlegetünk. És bármennyire felcsillan a történelemben a szépség, a jóság és a derű, titokzatos, lehúzóerőként nehezedik egyénre és közösségre az újra és újra előbukkanó gonoszság terhe. És a rossz olykor forgószélként tud elragadni egész emberi közösségeket. Méltán kiáltotta a próféta:
De tanítást tartalmaz Jézus születésének időpontja is. Ha ő Isten végső és teljes szava az emberiséghez, akkor miért kellett annyi nehéz évezreden át várakoznunk rá? Egyfelől Isten titka ez, s mi, emberek éppúgy nem tudhattuk előre első eljövetelének napját és óráját, ahogyan nem tudhatjuk második eljövetelének pontos idejét sem (Mt 25,13). Várjuk őt a világtörténelem végén. De Krisztus születése olyan volt az emberiség számára, mint a napkelte. Krisztus az igazság Napja, mennynek és földnek világossága (Jn 8,12; Jel 21,23). A napkelte előtt pedig feldereng a hajnal. Hirdeti a Nap érkezését és erejét. Ilyen hajnal előzte meg tehát igaz Napunknak, Krisztusnak felragyogását is. A hajnal fényei pedig a próféták voltak, akik meghirdették eljövetelét. Már az ószövetségi történelemben – mintegy előhírnök módjára – járt előtte Mózes és Illés, akik a Színeváltozás hegyén majd vele együtt jelennek meg a mennyei dicsőség fényében. A törvény és a próféták felkészítették az emberiséget, de felkészítették a maguk módján az igazságot kereső filozófusok is, sőt a történelem minden igaz és jó embere, hiszen Isten mindig az emberséggel jár, mióta csak ember az ember. Hogy pedig Jézus születéséig annyi idő eltelt, mutatja Krisztus mérhetetlen nagyságát. Ahhoz, hogy Isten közölje velünk mindazt, amit szerény ember mivoltunkban róla felfoghatunk, azt az örömhírt, amelyet kezdettől fogva szánt nekünk, ki kellett nevelnie, ki akarta nevelni ennek a csodálatos közlésnek és párbeszédnek a partnerét, az Ige hallgatóját, a Krisztust fogadni képes embert. December 25-e pedig az a nap, amelyen a kései ókor óta a karácsonyt ünnepeljük, a téli napfordulót követi. Hajdan a római pogányságban a Sol Invictus, a Győzhetetlen Nap ünnepe volt. De a kereszténység, átvéve kulturális formákat és hagyományokat, új tartalommal, teljes igazsággal töltötte meg ezt az ünnepet. Izajás próféta szerint: A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát (9,1). Krisztus a mi igazi Napunk, aki bevilágítja az emberiség egész történelmét. Mint Isten „dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása, ő tartja fenn hathatós szavával a mindenséget” (Zsid 1,3). Ilyen hatalmas az az újszülött, aki a betlehemi jászolban fekszik, ezért végtelen távlatot nyit a Lukács-evangélium rövid megjegyzése: a pásztorokat a pusztában „beragyogta az Úr dicsősége” (Lk 2,9). Ezt a ragyogást lássuk meg minden pislákoló gyertyában a karácsonyfa alatt, gyújtsuk meg a lángot a Kisjézus jászla előtt, és fogadjuk el tőle a teljes világosságot, amely szét tudja oszlatni minden reménytelenségünk éjszakáját! Nyissuk ki hát szívünket, és fogadjuk be Krisztust, Boldog Meszlényi Zoltán püspök tanítása szerint: „Az Úr… eljött minden emberhez, mert mindenki a bűnnek árjában fuldoklik az ő segítsége és megváltói ereje nélkül. Eljött mindenkihez, akik hittel és reménnyel merítenek kegyelmeinek bőségéből, s akik utat nyitnak előtte, hogy bevonulhasson szívükbe.”
