A magyarórákon is azt tapasztaltam, hogy a gyerekek az általam választott vers megtanulását, annak előadását, a versírást is pontokra akarták váltani. Mélyen elgondolkoztatott ez a jelenség: vajon jót teszünk-e a gyerekekkel, hogy mindent mérünk? Mintha az őszinte érdeklődés felkeltése háttérbe szorulna, és csak a pontokban mérhető teljesítmény volna fontos. Hogyan lehet úgy dicsérni, hogy „csak” megerősíteni és nem jutalmazni akarom a tanulót? Hol és mikor rontjuk el a gyerekek természetes rácsodálkozását a világra? Mert egyre inkább azt érzem, hogy miközben szülőként és tanárként is megpróbáljuk a társadalom hasznos tagjaivá nevelni, mintha a kiüresedés felé löknénk őket.
Éppen ezért nagy örömmel nyugtáztam a gyerekek egy-egy önfeledt pillanatát: rácsodálkozásukat egy különleges növényre, állatra; belefeledkezésüket a táncba, az éneklésbe, abba a versbe, amelyben fölfedezhették a reggel születését, a déli napot, majd az alkonyt, és rádöbbenhettek arra, hogy ez a vers az életünket mintázza. És szép volt látnom, ahogyan kifejezték magukat egy-egy növényben, természeti jelenségben, amit azután verssé is formáltak: „a harmatcsepp vagyok, amit fölszippant a Nap”. Bámultam azt a kreativitást, amely egy-egy előadásukban megnyilvánult: játszottak a hangjukkal, az árnyékkal és a fénnyel, a testükkel, a mozgásukkal. Élvezték az alkotás adta szabadságot – pontok és teljesítménykényszer nélkül.
Az erdei iskola még inkább tudatosította bennem: a nevelés mindig a határok érzékeny felismerésének játéka. Mert fontos a lelkesítés, az ösztönzés a teljesítményre, de talán a legnagyobb küldetésünk az, hogy magunkban és a ránk bízottakban is megőrizzük a gyermeki rácsodálkozás képességét, azaz a ráhagyatkozást a Teremtőre.
