Gyönyörű kirándulásokra emlékszem például Budaörs, Páty vagy Pilisjászfalu környékéről; ez utóbbi dombokra a napokban újra ellátogattam. A rég várt esős napok alatt akadt néhány derült reggel is, amikor a kék égen olykor egyetlen kósza bárányfelhő sem látszott, ragyogva sütött a nap, és sugarai csillogva verődtek vissza a fűszálakon kapaszkodó, kövér harmatcseppeken.
Mindenfelé ciripeltek a mezei tücskök, odújuk előtt kuporogva versenyeztek egymással, de közben figyeltek nagyon, mert akármilyen óvatosan közeledtem, mindig idejében eltűntek a lyuk mélyén. Persze honnan is tudhatták volna, hogy nem akarom bántani őket.
Májusban teljes pompájukban állnak a galagonyák és a vadrózsabokrok, s ha megállok előttük, a legkülönbözőbb rovarokban gyönyörködhetem. A napfényben zöldesen csillogtak a rózsabogarak, ott keringett egyik kedvencem, a kék fadongó, és sok más rovar is bujkált a fehér és rózsaszínű szirmok között. Az egyik galagonya előtt zöld gyík sütkérezett. Hím állat volt; smaragdzöld testével és égszínkék torkával nagyszerű látványt nyújtott. Biztos távolban megálltam, és a távcsövet ráirányítva gyönyörködtem benne. Tudtam, ha kicsit közelebb megyek, azonnal a bokor alá menekül, ezért, nem akarva megzavarni napfürdőjét, oldalt tértem.
Jól tettem, mert alig mentem vagy húsz lépést, egy másik galagonya sűrűjében karvalyposzáta kezdett énekelni, majd felszállt, nászrepült, és széttárt faroktollakkal ereszkedett vissza ugyanabba a bokorba. A legnagyobb hazai poszáta: felül szép szürke, alsótestén feltűnő a névadó karvalymintázat, az írisze pedig élénk citromsárga. Nem lepődtem meg, amikor a közelben egy bokor kihajló ágán ott láttam a hím tövisszúró gébicset. Érdekes, hogy ez a két faj gyakran fészkel egymás közelében, akár néhány méternyire egymástól. Figyelnek egymásra. Sok éve egy alkalommal Sasréten, a Tisza alsó folyásánál egy tövisszúrógébics-tojót fogtam, és amikor a csüdjére tettem a kis számozott alumíniumgyűrűt, vészhangokat adott. Erre nem a párja, hanem a karvalyposzáta hímje jött közel, és dühösen cserregve igyekezett védeni a gébicset. Amikor elengedtem, nyomban elhallgatott.
Mindkét faj későn, április-május fordulóján érkezik, és mindkettő szereti az ilyen, bokrokkal beszórt, napsütötte dombokat.
A domb alján fák állnak; sárgarigó fuvoláját hallottam onnan. Ez a madár is a sereghajtók egyike, és ahogy régebbi kirándulásaimra emlékszem, ebben a facsoportban mindig lehetett látni és hallani. A sárgarigó igazi fészeképítő mester. Nagy munkával egy villás ágra szövi, fonja rá fészkét, úgy, hogy az a villa alatt helyezkedik el, és mint egy kis kosárka, úgy lóg a levegőben. Ide rakja négy, fehér alapon pettyezett tojását. A hím egyike a legszebb hazai madaraknak: teste aranysárga, fekete szárnyain kis sárga tükör, a csőre rózsáspiros. Hangja a magyarban „huncut a bíró”-ként ismert, szép, flótázó kiáltás.
Most egy másik karvalyposzáta énekelt, majd vadgerle búgott, és az egyik bokor csúcsán cigánycsuk hímje ült. Ez a madár is jellemző az ilyen élőhelyekre. Fekete fejével, fehér gallérjával és rozsdavörös begyével szintén egyike a legszebb hazai madaraknak. Egyedül volt, a párját nem láttam; ilyenkor már tojásait melengeti a fű között, egy csomó védelmében épült, jól elrejtett fészekben.
Visszafelé ugyanúgy ciripeltek a tücskök, mint reggel. Láttam egy mezei poszátát, és valahol zöldike zsírozott. Az égen megjelentek a bárányfelhők, és néha széles árnyékot vetítettek a virágzó galagonyabokrokra.
