Elveszett tíz év

Gondoltam, talán tényleg segít: ettem több vitamint, próbáltam pihenni. Semmi változás. „Biztosan a stressz… Túl sokat szorongsz a vizsgaidőszakban…” – igyekeztük megfejteni, mi lehet a baj. A nyugtató segített. Egy ideig. Napközben ólmos fáradtság volt rajtam. Este mégsem akaródzott elaludni, hogy ne kelljen szembenéznem a következő nappal. Éjjel pedig… Egy idő után féltem az éjszakáktól. Az ébren töltött végtelen óráktól, amikor már sírtam dühömben, hogy nem tudok aludni.

Azért tettem a dolgom. Bár egy idő után minden megerőltető volt. Nemcsak a tanulás vagy a reggeli felkelés, de az is, hogy felhívjam a barátnőmet, hogy örüljek a karácsonyi ajándéknak, vagy az esti zuhanyzás. Minden. „Minimálprogramra” állítottam az életemet. Amit nagyon kellett, megcsináltam, amit nem, elhagytam. Így a töprengést is, hogy mi lehet a baj velem, és a próbálkozást, hogy változtassak.

Persze akadtak „jobb napjaim”. De azok is olyanok voltak, hogy esetleg hajlandó voltam futni a buszhoz, de nem érdekelt igazán, ha mégis elment az orrom előtt. Teltek a hetek, a hónapok, az évek. És egyszer csak már nem emlékeztem, annak idején hogyan voltam képes annyi mindenre. Réges-régen szorgalmas embernek számítottam. Amit elhatároztam, megvalósítottam, különórákra jártam, volt hobbim, voltak terveim. Mindez azonban akkor már hihetetlen teljesítménynek tűnt. És félelmetesnek: soha meg nem tapasztalt, ismeretlen létformának.

Nem hittem többé, hogy másképpen is lehet élni. Pontosabban azt hittem: így múlik el az életem. Már feladni sem tudtam. Csak sodródtam mozdulatlanul. Körülöttem zajlott az élet, alakult a világ, én azonban érinthetetlen voltam.
Tisztában vagyok vele, hogy ami végül kimozdított ebből, rajtam kívül álló dolog volt. Gondviselés. Egy apró változás, amely még hozzám is elért. Először furcsamód rosszabb lett. De ez is valami – másfajta szenvedés, amire muszáj volt reagálni. És az egyik változás hozta a másikat. Apró lépések. Az első lépések.

Teltek a hetek, a hónapok, az évek. Egyszer csak újra hallottam a gondolataimat. Egyáltalán: ismét voltak gondolataim. És képes voltam segítséget kérni. Életvezetési tanácsadás, alvásdiagnosztika, gyógyszerszedés, fogyókúra. A depresszió olyan betegség, hogy a tünetmentességtől számított négy év elteltével számít valaki gyógyultnak. Majdnem, mint a rák esetében. De a két betegség nemcsak ebben hasonlít egymásra: mindkettő belülről pusztít. Nagy veszteségérzet van bennem – eltékozoltam tíz évet. És emiatt félek, hogy örökké lemaradásban leszek az életben. Hogy az időm eltelik, és nem töltöm be a helyemet. Bár ma már tudom: az elveszett évtizedem nélkül nem lennék az, aki vagyok.