Míg könyveid közt rakosgattam, te is mellettem álltál, s kincseiden féltve vezetted bizonytalan ujjaimat; cipőd formája, vagy kabátodnak foszló könyöke mágusi erővel varázsoltak elém! – óh jaj, minden elpusztult! lényedet lélegző könyvtárad, ruháid, a szék, amin ültél, ágy, amiben aludtál, íróasztalod, kezed érintette sok kedves tárgyad, őseid szeretett képei a falon, semmi sincs többé! felfalta mind a tűz, irgalomtalan tűz! Az esztergomi kicsi ház, annyi terved és munkád szerény valósága, hol oly sok boldog nyarat éltünk! s ahol az apokaliptikus utolsó nyár is lepergett közönyösen… az Esztergomi Napló szorongatóan gyönyörű világa is elhalt utánad! nem is tiszta tűz: rabló szomszédok tisztátalan keze vetkőztette pőrére a szereteteddel szentelt kicsi otthont, – most már csak elpusztult és meggyalázott emlékeim torztükrében láthatom a múltat, ifjúságunkat, mindent ami Te voltál, s ami én voltam, s amiből már semmi sincs többé! csak kínokkal korbácsolt szegény emlékezetem. Barátaidat is elvitte a vész, por lepi betűidet, társak és tanítványok már emlegetni is elfelednek… mi maradt neked, minden vesztességgel megvert szegény kedvesem? csak az én reménytelenül jajgató, romlandó eszméletem…
(Új Ember, 1945. október 28.)
