A híradó ugrik, már kamatvágásról beszél, bennem mégis az iménti képsor marad meg. Jelképet látok benne: az autó eltévedt. Az autó, amelyben a pápa utazott. S már tolakodik a kérdés: ki tévedt el, ki téved el valójában ebben a világban?
A következő szavakkal búcsúzom egy magyarországi településen: „Isten áldja!” Mire a válasz meghökkent: „Ha van!” Berlinben az üzleti eladónak bólintok belépéskor: „Grüss Gott!” Mire a hölgy kellő öntudattal kapja föl a hangot: „Majd ha láttam őt, akkor köszönjön így!” Ismerősöm katolikusnak keresztelték meghökken, amikor közlöm vele, később érkezem a strandra, mert tizenegy órakor kezdődik a szentmise. „Ilyen hőségben képes vagy abban a kicsi templomban, ahol annyira megszorul a levegő?!”
És még egy jelenet a környezetemből: arról beszéltem, hogy szeretem az egyházat. Igen, szeretem! Szinte megdöbbentek, akik hallották. Elment az eszem? Öregségemre elveszítettem a realitásérzékemet? Ezt az egyházat? Hogyan lehetne szeretni? Micsoda badarság! És sorjáztak a jelenből, valamint a közelmúltból, majd a távolabbi múltból hozott példák gazdasági, pénzügyi, hatalmi és erkölcsi visszaélésekről. S a várakozás csöndje: ugye, belátom végre, hogy ez az egyház…?
Ismerem ezeket az érveket, eszem ágában sincs letagadni, ami valóban megtörtént. Csakhogy!
Gimnazista korunkban Aladár atya komótosan lediktálta nekünk a tomista filozófia szerinti öt istenérvet. Nekem az egyház léte legalább olyan erős istenérv, mint az akkori fölsorolásban szereplők. Kizárólag emberi erőből és emberi akarattal nem maradhatott volna fönn kétezer év óta. Annyi bűntől, hibától, tévedéstől, gyarlóságtól sújtva (amit ismerőseim kellő szorgalommal soroltak föl) már régen meg kellett volna buknia, mint bármelyik magát egyetlennek és öröknek hirdető birodalomnak. Az egyház nem létezne, ha csak emberi erőből építkezne.
S mert nem csak emberi erő tartja fönn, ezért szeretem az egyházat. Annak a mondatnak a szép szellemében, amely elhangzik a liturgiában: „Ne vétkeinket nézd, hanem egyházad hitét.”
Fordítsunk egyet a fogalmazáson: a homocentrikus, emberközpontú világkép ha elfogadja is az egyházat egy materialista, anyagelvű egyházról hajlandó tudomást venni. Isten nélküli egyházról. Legföljebb karitatív szervezetnek tekintik. Itt vannak ezek a jámborok mondják , végezzék el azt a munkát, amely az államnak úgyis kényelmetlen, nyűgös, sokba kerül, nem ígér látványos sikert: a szociális segítést, az oktatást és nevelést (no persze, ezt csak „mérsékelten”, nehogy megrontsák az ifjúságot), az éhezést, a nyomorultak gondozását, a hajléktalanok ügyét, a leszakadtak fölkarolását.
Ezzel azonosítják az egyházat, s elképzelésük szerint ebben ki is merül a működése. Egyébként meg a támadó szólamok: a keresztes háborúk szörnyűségei, az inkvizíció kora, pedofília, homoszexualitás vagy éppen nőügyek, olaszországi (vatikáni) bankspekulációk…
Ezeket valóban nem lehet szeretni. Hát akkor mit szeretek én ebben az egyházban? szegezték nekem újfent a kérdést. „Hogy jó!” válaszoltam.
„Jó?” meghökkenés. Aztán valaki kapcsol: „Arra gondolsz, hogy Jézus Krisztus-i?” Igen, bólintok, s megismétlem: „Nem tehetek mást, mint hogy szeretem az egyházat. Éppen azért, mert Jézus Krisztus-i.”
Máris érkezett az ellenérv: „De magad is belátod, mivé lett?!”
Belátom az említett bűnöket, hibákat, gyöngeségeket és a többit, ha a magam tapasztalatából annyi, de annyi nagyszerű emberi példát tudnék is fölsorolni akár a hazai egyház életéből, amelyeket munkám (én szolgálatnak gondolom) során látok és tapasztalok.
„Miért nem tesszük jobbá az egyházat?”
Kérdésem megdöbbenti a többieket. Zavarban vannak: legyintsenek, vagy tudomásul se vegyék a kérdést?
Megismétlem: miért nem tesszük jobbá az egyházat?
Zavart csönd. Folytatom:
„Ebben a percben, megalkuvás nélkül! Legyünk jobbá, legyünk krisztusibbá, s máris jobbá, krisztusibbá válik az egyház. Senki nem gátolhat meg ebben minket!”
Kínos hallgatás. A „modern” szellem csak hasznossági, nyereségességi szempontok szerint képes érvelni. Jézus Krisztus nem „nyereséges”, néha úgy érzem, szinte zavaró tényező számukra, az istenképiséggel meg végképp nem tudnak mit kezdeni. Jézus Krisztus alakja emberi igények szerint formálva számukra legföljebb hollywoodi giccs-jó figurának alkalmas.
Legyünk jobbá, habozás nélkül, ettől a perctől és már ebben a percben, legyünk jobbá, legyünk krisztusibbá, legyünk egyházszeretőbbé nézek rájuk.
Hallgatnak. Aztán valamelyikük igyekszik másra terelni a beszélgetést: „Ez a Ferenc pápa meg kell hagyni jó ember, érzékeny a szegények ügye, a társadalmi igazságosság iránt.”
Igen, felelem, mert szereti az egyházat, szereti a krisztusit. S arra gondolok: nehogy eltévedjen talán még a katolikus ember is, hogy a szentatyában a társadalmi forradalmárt lássa, cselekedeteiben a dél-amerikai felszabadítási mozgalmak vallási vetületét. Helyesebben: lássa ezt, amennyiben egyházi, tehát krisztusi módon lehet és kell látni a történelmi és politikai folyamatokat!
Eltévedt a pápai autó? A jármű, a protokolláris szabályok szerint igen. Az emberek áldásért okoztak dugót a mellékutcában. Az egyház áldását, a krisztusit áhították Ferenc pápa személyében. Az irány tehát jó. Ki tévedt el akkor?
Elsősorban magamnak szegezem a kérdést (ugyanerre biztatva ismerőseimet): „Ugye kellően megrágtam, megéltem, meghittem, megimádkoztam, meg-, meg-, meg-, hogy kimondhassam végre, felelősséggel: Szeretem az egyházat. Hogy ne tévedjek el.”
