Élő múlt: Az Eucharisztia és a család

„Vedd ezt a gyűrűt – szól Sigrid Undset remekbe formált férfialakja, az öregedő és nagybeteg Lavrans hitveséhez –, és holtodban se válj meg tőle, mivel találkozunk odaát. Isten megszünteti ellentéteinket, hogy barátságunk mélyebbről épüljön fel.” – Hányszor vagyunk úgy, mint ez a két ember: nem ismerjük fel idejében egymás mellé rendeltségünknek drága és örök értékeit. Egymásnak rontunk hitvány kicsiségekért, nagy kincseket tékozlunk el apró fegyelmezetlenségek, áldozatot nem vállalások miatt, ami nem is csoda, hiszen emberek vagyunk. De a gyakori szentáldozás segíthet. Megépíti közöttünk ama „mélyebbről épült barátságot”, melynek alapja nem az érzékek összelobbanása. Ez is szent és Istentől való a hitvesi közösségben, de hitvány és ingadozó alapnak mutatkozik egyedül. Az igazi alap az egymás lelkében elmerülni tudó felsőbb intuíció, a Krisztusban fogant áldozat. Lényeget cserélni nem úgy, hogy megtagadjam saját egyéniségemet, hanem úgy, hogy bizonyos értelemben magamra öltsem szeretetből fogant áldozatképpen az ő életét. Bizony, sokszor rettentő nehéz! De ez az a felsőbbrendű engedelmesség, amelyről Szent Pál beszél. Királynői út ez, de nehéz, s aki próbálta, tudja, hogy nemegyszer a szív gyökeréig ható átlényegülés. Testvér, tudod-e mi az: katolikus értelemben családanyának lenni? Annyi az, mint átvenni Isten kezéből a gyermeket, akkor és annyiszor, amikor és ahányszor adja. Természetszerűleg vállalni minden nagy és kis áldozatot. A keresztény élet értéke, hogy általa eggyel több emberben testesülhet meg s működhet titokzatos módon Krisztus. Valóban: ha hitünknek egyetlen parancsa sem sürgetné a gyermekáldás elfogadását, az Oltáriszentség létének puszta ténye kellene, hogy fülünkbe harsogja a szeretet szunnyadó fokán a parancsot: „Adj eleven hajlékot Krisztusnak!” Látod, ezért kell, hogy beletartozzál, nem mint holt tag, de mint erős és eleven rész az egyház édes, nagy közösségébe, mert különben „nem kaphatsz kenyérjegyet a gyermeked számára”. Kizárod őt egy közösségből, amelynek tápláléka az erősek Kenyere. Pedig kell neki az a Kenyér, hiszen azt akarod, hogy gyermeked éljen, és aki abból eszik, örökké él. Ilyen légkörben természetessé válik a gyermek előtt mindaz, amit az édesanya az ő eucharisztikus nevelése érdekében tesz. Akarod-e, hogy ő a tiéd maradjon, hogy semmi el ne szakíthassa tőled? Add fenntartás nélkül Krisztusnak, mert tudd meg: aki úgy szereti gyermekét, hogy félti Krisztustól, elveszíti őt.
(N. Czike Gáborné Lovich Ilona szavai a budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson, 1938-ban)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..