Fotó: Lambert Attila
Mint amikor hirtelen kimarad az adás: kocogtatjuk a hangszórót, rázogatjuk, ellenőrizzük a csatlakozásokat, tekergetjük a kapcsolót; nem értjük, mi ez a némaság.
Elment a hang.
A beálló csöndben pedig kezd igazán belénk marni a felismerés, mennyire természetes volt, amíg volt, hogy van. Most meg a csönd van, és ez a csönd most jóval hosszabb, mint egy egyszerű hatásszünet. Pedig a rádióban, mondják, nem lehet csönd.
A hiba nem az ön készülékében van.
Elment A Hang.
Emlékszem az első találkozásunkra. Én csak a szomszéd bácsit láttam akkor, úgy harminc évvel ezelőtt, amikor általános iskolai osztálytársamék nyaralójában vendégeskedtem Zebegényben. Feri bácsi volt a szomszéd; a felnőttek olykor összeültek beszélgetni, mi meg hallgattuk őket. Talán még annyi sem derült ki, hogy Feri bácsi a rádióban dolgozik. Fogalmam sem volt arról, hogy ő maga a rádió.
Aztán kihagynak az emlékek. Voltaképpen azt sem tudom, hogyan kerültünk közelebbi barátságba, csak azt, hogy lassan tisztult a kép. Voltunk együtt rendezvényeken, Kazinczy-versenyeken, hívtam őt interjúra televízióba, újságba, ő pedig meghívott az Üllői úti Szent Kereszt-templomba Balázs-áldásra, amelyet sok éven át ő szervezett, és amely évről évre közös ünnepe a hangjukkal dolgozóknak. Akkor már a Feri bátyám megszólítást is engedélyezte.
Fontos volt neki a templomi együttlét. Fontos volt számára a tudat, hogy Isten hangtalanul, de fáradhatatlanul jelen van. Jelen volt a gondolataiban, a szívében, a szavaiban. Olykor ő adott neki hangot. Sokszor elmondta: pap szeretett volna lenni. És lelke mélyén talán úgy is érezte: különös kapcsolat fűzi a katolikus szolgálattevőkhöz. Látni, érteni akarta a történéseket, ismerni a főszereplőket, segíteni a hivatásukra készülőket.
Ha pap nem lehetett is, Isten szolgájának tartotta magát. S benne volt ebben a vágyban az alázat és a szerénység mellett az egészséges öntudat is: hálás volt a Fennvalónak azért, amit ajándékba kapott tőle, de azt is tudta, mit tett ő ennek a talentumnak a kibontakoztatásáért.
Nyugdíjasként is elkötelezett volt a rádió és a hallgatók iránt. Utolsó találkozásunk már csak vágy maradt. Megbeszéltük jó előre: október 16-án, kedden találkozunk, hogy portréinterjút készíthessek vele a Kossuth rádióba. Azt terveztem: ez a beszélgetés kerül majd adásba október 23-án, hiszen arról is szerettem volna kérdezni, amit ’56-ban a rádióban átélt. 13-án, szombaton hívott: kórházban van, de beszéljünk hétfőn, hátha be tudok menni hozzá, keresünk egy csendes sarkot, és felvesszük az interjút. 15-én, hétfőn újra hívott: halasztanunk kell. Október 23-án aggódva megint hívott: sikerült-e találnom valakit, nem sodorta-e veszélybe az esti műsort. Feri bátyám, gyógyulj; a beszélgetést majd pótoljuk; jövőre is lesz október huszonharmadika, mondtam, mire csak annyit felelt: meglátjuk. Erősödj, most ez a lényeg. Nem adom fel olyan könnyen, jött a válasz.
Aztán elnémult a telefon.
A szó elszállt.
A Hang megmarad.
Légy boldog, Feri bátyám, ott, fenn, ahová egész életedben készültél! Isten áldjon!
Bőzsöny Ferenc földi maradványait november 21-én, 14 órakor a budapest-belvárosi Szent Mihály-templomban (Angolkisasszonyok temploma), szentmise keretében helyezik örök nyugalomra.
