A szovjet megszállás után megkezdődött az alapvető értékek bolsevik ideológia szerinti átértelmezése, amit a hazai kommunisták hajtottak végre szovjet irányítással. Ez azt jelentette, hogy ettől kezdve idegenek letartóztathatták az ország polgárait, és bármilyen eszközzel nyomást gyakorolhattak rájuk. Csak akkor lehetett valaki jó hazafi, ha elfogadta a Szovjetunió elsődlegességét és a kommunisták vezető szerepét. Aki ezzel nem értett egyet, az a nép ellenségének és ezért megsemmisítendőnek minősült. A magántulajdont csupán a kizsákmányolás eszközeként értelmezték. Az egyén az állam, helyesebben a párt kiszolgálójává vált.
A kommunizmus negatív értelmű vallást képvisel, merev dogmákkal és szigorú, hierarchikus vezetéssel. Ideológiájában fontos, hogy tagadja Istent. A bolsevizmus is egyfajta „vallás”, a párt az egyház, melynek feje a mindenkori szovjet első titkár. A valódi vallás és a kommunizmus éppen ezért egymást kizáró ellenfelek. De míg az egyház pontosan megfogalmazza, mit vár híveitől, addig a párt kiszolgáltatottá teszi saját alattvalóit azáltal, hogy követelményeit homályban hagyja. Ha valaki szembefordul a párttal, az vétkezik, amiért akár az életével is fizethet. Az egyén feladata, hogy felépítse a földi paradicsomot. Aki ebben nem vesz részt, az saját családjának és népének ellensége. A világkép, némileg leegyszerűsítve, a Teremtő elfogadását vagy elutasítását jelenti. A kereszténység és a kommunizmus szembenállása abból adódik, hogy világképük teljesen eltér egymástól.
A párt és az egyház világképi szembenállása szükségessé teszi, hogy különbséget tegyünk a konstruált és a koncepciós perek között. Az egyháziakkal szemben lefolytatott eljárások olyan konstruált perek voltak, amelyek koncepciós elemeket tartalmaztak. Példaként említhető Mindszenty József bíboros, aki valóban szemben állt a kommunista hatalommal és annak ideológiájával, tehát a rendszer joggal tekinthette ellenfelének. Mindszenty perében más volt a tét, mint Rajk László esetében. Rajk ugyanazon az oldalon állt, az ő pere a napi belső politikai viszonyok része volt.
Magyarországon 1944 végétől a kommunista párt térnyerésével megindult a történelem kriminalizálása. Megkezdődött a „fasiszta és más reakciós elemek” felkutatása és letartóztatása. A bolsevik értelmezés szerint a „más reakciós elemek” közé tartozott mindenki, aki nem osztotta a párt ideológiáját. Kialakult a totális diktatúra. Ha egy politikust őrizetbe vesznek, az a politikai harc része. Ha egy hangadót elvisznek a faluból, az még tekinthető megelőző politikai lépésnek. De ha bárkit bármiért letartóztathatnak, az már diktatúra.
Milyen célok vezették a pártot az egyházak elleni perekben? Egyrészt fel akarták számolni az egyház gazdasági jelenlétét, másrészt meg kívánták szüntetni közéleti és politikai szerepét. Mindenáron ki akarták szorítani az egyházakat az oktatási tevékenységből. Céljuk a hit kiirtása volt, bármilyen eszközzel.
Hatvanhét üldözött, összesen több mint kétszáznyolcvan év börtön. Ez a két szám a magyarországi jezsuiták – róluk Bánkuti Gábor történész beszélt – megpróbáltatásait jelzi. A jezsuita rendtartomány is áldozata lett a szerzetesrendek feloszlatását előíró 1950-es törvényerejű rendeletnek. (A más szellemi alapokon álló közösségeket a kommunista rendszer azért sem tűrhette, mert egy szerzetesnek elég volt csupán kilépnie az utcára ahhoz, hogy puszta jelenlétével felhívja a figyelmet arra: egyes magyar állampolgárok szerint létezik Isten.) A folyamatosan fejlődő rendnek 1949-ben már négyszáztizenhét tagja volt. A szerzetesek többségét 1950 és 1951 között tartóztatták le, de az 1956-ot és az 1964-et követő időszak is elsősorban a megpróbáltatásokról szólt. Közvetlenül a háború után – egészen az 1948-as fordulatig – lehetőséget láttak a magyarországi jezsuiták arra, hogy eljöjjön az „egyház új tavasza”. Bánkuti Gábor az 1948 és 1955 között eltelt időszakot a non possumus szavakkal jellemezte, ez volt az ellenállás kora. Ezt követően elérkezett a modus nonmoriendi ideje, amikor elsősorban a megmaradásra összpontosítottak. Érdekes, hogy az üldöztetés idején léptek be a legtöbben a rendbe. Csávossy Elemér tartományfőnöknek, a katakombalét elvi és gyakorlati megalapozójának kijelentése jól jellemzi, mi vezérelte a jezsuitákat: „Szerzetesek voltunk, és azok is maradunk.” Felfogása szerint eljött a kenózis ideje, s ebben a helyzetben lehetőség nyílik az életszentség radikális megélésére. Erre vannak a szerzetesek. Csávossyt 1951-ben tartóztatták le.
A következő tartományfőnök, Pálos Antal is úgy látta, hogy a rendszerrel nem lehet együttműködni. Szeretett volna kidolgozni egy katakomba egyházszervezetet, de terve nem jutott el a Szentszékhez. 1954-ben tartóztatták le. Az utolsó jezsuita, Rózsa Elemér 1974-ben szabadult Kádár János börtönéből.
A hét ferences vértanúról Kálmán Peregrin ferences történész beszélt. Ki is tekinthető valóban vértanúnak? – tette fel a kérdést. Az, akiben először is megvan a készség arra, hogy hitéért akár a halált is vállalja. A szoros értelemben vett vértanúsághoz az is szükséges, hogy a hitéért életét áldozó ember kivégzőjét az egyház vagy a hit elleni fellépés szándéka vezérelje cselekedetében. A vértanúság feltétele továbbá, hogy a hitéért szenvedett és meghalt embert a hívő közösség vértanúnak ismerje el. A hét ferences esetében mindezek a feltételek fellelhetők.
Kovács Kristófot (1914–1944) és Körösztös Krizosztomot (1909–1944) egyaránt az Újvidékre érkező partizánok ölték meg. Hajnal Zénót (1900–1945) egy szovjetekkel érkező bolgár katona lőtte le, amint meglátta, hogy habitust visel. Lukács Pelbárt (1916–1948) és Kiss Szaléz (1904–1946) már a kiépülő kommunista diktatúra áldozatai. Utóbbit azzal vádolták meg, hogy része volt egy szovjet katona meggyilkolásában. Mindenáron a gyónási titok elárulására akarták kényszeríteni. Kiss Szalézt kivégezték a szovjetek, Lukács Pelbárt pedig az embertelen börtönkörülmények következtében halt meg. Szintén a rossz bánásmód miatt vesztette életét Károlyi Bernát (1892–1954) és Kriszten Rafael (1899–1952). Az utóbbit az államvédelem által megrendezett hatvani tüntetés miatt vetették börtönbe. Mind a hét vértanú boldoggá avatása folyamatban van.
A szerzetesrendek meghurcoltatását, tagjaik állhatatos életét egy-egy meghatározó személyiség sorsán keresztül is be lehet mutatni. Soós Viktor Attila történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja a domonkos Badalik Bertalan (1890–1965) veszprémi püspök életútját ismertette. A domonkosok életét a XX. század első felében a fellendülés jellemezte. Badalik Bertalan 1909-ben tett örökfogadalmat, így lett tagja az akkori osztrák–magyar–cseh rendtartománynak. 1934-ben az osztrák–magyar rendtartomány főnökévé választották. Ezt a hivatalt egészen 1946-ig viselte, majd Budapestre került. A kiépülő kommunista rendszer már 1946-tól foglalkozott vele, 1950-től szervezetten megfigyelték. Badalik Bertalan 1949-ben veszprémi püspök lett. Miután a szerzetesrendeket feloszlatták, igyekezett munkát biztosítani az elbocsátottaknak, de általában is segítette az üldözött szerzeteseket. Ezt az Állami Egyházügyi Hivatal megakadályozta, szemináriumát 1952-ben bezárták. A forradalom napjaiban felfüggesztette a békepapokat. 1957. augusztus 14-én házi őrizetbe került Hejcére.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága másik tagja, Bank Barbara történész Vezér Ferenc pálos vértanúról beszélt. A II. világháború tragikus napjaiban Pálosszentkúton polgárőrséget szervezett azért, hogy megakadályozza az atrocitásokat. 1945-ben izgatással vádolták, mert a nőket igyekezett elrejteni a templomban. Az ellene felhozott vádakban 1947-ben tűnik fel egy új szál, amely szerint része volt szovjet katonák halálában. A Grősz-per IX. rendű vádlottjaként ítélték halálra 1951-ben, és Vanay Frigyes néven temették el a rákoskeresztúri köztemetőben. A kutatások feltárták, hogy a 289-es parcella 17. sorában lehetnek földi maradványai. Ezeket egy szakszervezeti bélyegen talált DNS segítségével azonosították minden kétséget kizáróan.
Akik az utóbbi időben figyelemmel kísérték Sándor István boldoggá avatását, azok számára ismerősen cseng a pártőrség pere kifejezés. Ennek az eljárásnak a IV. rendű vádlottja volt a szalézi vértanú. Mint azt Varga Judit történész-muzeológus előadásából megtudhattuk, 1946-ban betiltották az egyesületeket, köztük a Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesületét is, ahol Sándor Istvánnak több csoportja is volt. A Clarisseumba – itt volt a szalézi rendház és a fiúnevelő intézet – 1949-ben pártiroda került, a csoport tagjai attól fogva a melléképületben találkoztak. Sándor Istvánt az sem akadályozhatta meg tevékenységének folytatásában, hogy a hozzá tartozó fiatalok közül többeket besoroztak az ÁVH-hoz. A szerzetesrendek feloszlatása után a Persil gyárában dolgozott Kiss István néven, így próbált eltűnni a hatóságok elől, ám ez csak átmeneti ideig sikerült. 1952-ben letartóztatták, és összeesküvésben való részvétellel vádolták. 1953. június 8-án kivégezték. Testét a mai napig sem találták meg, valószínűleg a 301-es parcellában nyugodhat.
