Fotó: Kissimon István
Voltaképp melyik volt előbb, a zarándoklat vagy a jótékonysági akció ötlete?
– A zarándoklaté. Szivós Marci kérdezte meg, van-e kedvem végigbiciklizni vele az El Caminót, és szinte azonnal rávágtam, hogy igen. Már korábban is beszéltünk róla, bárcsak lenne annyi időnk, hogy végigjárjuk az utat. Mivel a felkészülés miatt egy hónapunk sajnos most sem volt, a biciklizés mellett döntöttünk, és az út megtervezése közben merült fel bennünk, mi lenne, ha a zarándoklat közben jótékonykodnánk is. Úgy gondoltuk ugyanis, hogy ha már kaptunk Istentől egyfajta tehetséget és ismertséget, akár fel is használhatnánk valamilyen jótékony célra. A megtett kilométerek megvásárlásával bárki támogathatta az Őrzőket.
Tehát lett volna egy társad a zarándoklaton, de Szivós Marci utólagos beválogatása a világbajnoki keretbe közbeszólt. Milyen volt egyedül megtenni az utat?
– Azóta már sokszor beszéltem Marcival, és azt mondtam neki: „Köszönöm, hogy egyedül csinálhattam végig!” Számomra ennek így volt értelme, mert azt hiszem, így sokkal jobban tudtam befelé figyelni. Szerettem volna megélni az egészet, és megismerni magát az utat; szétnézni a városokban, betérni egy-egy templomba, megkóstolni a jellemző ételeket, az úton és a zarándokszállásokon beszélgetni másokkal, mert számomra ez mind hozzátartozik a zarándoklathoz.
Akárhogy is, a nyolcszáz kilométer igénybe veszi az embert. Vízilabdázóként, olyasvalakiként, aki edzésben van, komolyabb erőpróba volt-e számodra az út?
– Időnként megjelent a sport a zarándoklatomban, nemegyszer törekedtem teljesítményre. Harmincöt fokban biciklizni elég megterhelő volt, és mindig más testrészem fájt, hol a combom, hol a fenekem, sőt még a kisujjam is. De az, hogy nem fogom bírni, meg sem fordult a fejemben. Kilenc nap alatt tettem meg az utat, és hát elfáradtam. Ám jóleső fáradtságot éreztem, lélekben ugyanis feltöltődtem.
Naponta többször is elhangozhatott a „Buen Camino!” Ki mindenkivel találkoztál az úton, milyen sorsokkal, történetekkel ismerkedtél meg?
– Már az első néhány kilométeren magyarokkal találkoztam; két srác éppen filmet forgatott az El Caminóról. Egy Seattle-ből érkező férfi elmondta, hogy a lánya küldte el a zarándoklatra, egy holland házaspárt pedig annyira megérintett a történetem, hogy azt kérdezték: ők hogyan tudnának segíteni a gyerekeknek. Már majdnem az út végén jártam, amikor találkoztam egy barcelonai könyvelővel, a szintén bicikliző Santiagóval, aki az egész zarándokutamat meghatározta. Mindig korábban indult, de rendre utolértem őt, és ő volt az egyetlen, aki hosszabb ideig a társam volt. Egy nap, amikor holtponton voltam, és nehezebben tudtam tekerni, negyven kilométeren át mellettem biciklizett. Találkoztam olyannal is, aki szamárháton indult el Toulouse-ból, és olyannal is, aki két mankóval járta az utat, mert elesett, és kiment a bokája, de azt mondta, nem bánja, mert így lassabban halad, és legalább tovább lehet úton. Ezek a találkozások inspiráltak engem.
Mondják, hogy az El Camino divattá vált, különféle céllal rengetegen járják végig. Úgy hiszem, különbséget tehetünk zarándok és turista között. Összességében te hova sorolnád magad?
– Érzékeltem, hogy divatja alakult ki az El Caminónak, de azt hiszem, aki akarja, valóban zarándoklatként élheti meg. Én is igyekeztem zarándokként jelen lenni, de persze azáltal, hogy a gyerekeknek gyűjtöttem, kötelességem volt hírt adni magamról a médiában és a Facebookon, ezért aztán nem mindig tudtam elszakadni a „valóságtól”. De a nap nagy részében azért ki volt kapcsolva a telefonom, próbáltam magamra és az útra figyelni.
Elárulod, hogy útközben mi minden járt a fejedben? Ha az El Caminót klasszikus értelemben, az önmagunkhoz és Istenhez vezető útként fogjuk fel, mit tapasztaltál? Mi változott meg benned?
– Számomra az El Camino egyszerre szólt saját magamról, a sportról és a gyerekekről. Sokszor jött elő a gondolataimban a vízilabda, hogy mit szeretnék elérni, és ennek érdekében mit kell tennem, mire kell odafigyelnem a következő szezonban. És persze a hitemmel is sokat foglalkoztam. Hívő családban nőttem fel, de olykor annyira sűrű a program, hogy ki kell hagynom azt, ami egyébként fontos. Például a bajnokság végén már nagyon feszített volt a tempó, vasárnap is meccs volt, így nem mindig tudtam misére menni. Most volt időm arra, és szükségem is volt rá, hogy megálljak egy-egy templomnál vagy útszéli keresztnél, és elmondjak egy imát. Kicsit talán visszatértem arra az útra, amelyen haladnom kell ahhoz, hogy a helyemen legyek. De persze nem változtam meg. Nem az történt, hogy megérkeztem Santiagóba, és új ember lettem. Közhely, de igaz: az a fontos, hogy úton legyek, és ezt akkor értettem meg igazán, amikor az út végére értem, és nem éreztem semmi különöset (bár a zarándokok miséje sokat jelentett), ám másnap már hiányzott, hogy nem ülök biciklire. Valami olyat kaptam az úttól, amire az elkövetkezendőkben építeni lehet.
Focistákat gyakran látunk a pályára lépéskor keresztet vetni, vagy gólörömben az ég felé mutatni. Hogy látod, a vízilabdázók között is jelen van a spiritualitás?
– Vannak olyan csapattársaim, akik vallásukat gyakorló, hívő emberek. Rám az jellemző, hogy egy-egy meccs kezdetén, amikor beugrom a vízbe, keresztet vetek, és imádkozom egyet.
A vízilabdázók jól megtermett, masszív, jó erőben lévő férfiak. Vajon lélekben is ilyen erősek?
– A sportban nemritkán eredménykényszer van, nagy a nyomás a játékosokon. Ahhoz, hogy ezt elbírjuk, hogy az elvárásoknak megfeleljünk, illetve a céljainkat megvalósítsuk, és egy mérkőzésen győzzünk, lelkileg és mentálisan is felkészültnek kell lennünk. A gyors gondolkodás, ami tanulással fejleszthető a leginkább, különösen fontos. Ezért – és persze azért is, hogy a pályafutásom után is legyen élet – egyetemre jártam, pénzügyi diplomát szereztem, majd elvégeztem az aranykalászos gazda OKJ-s képzést is. Később talán a vendéglátásban helyezkedem el, a főzést a Konyhafőnök című tévéműsor óta ugyanis kimondottan élvezem.
Megkérdezhetem, hogyan élted meg, hogy legutóbb nem kerültél be a válogatottba?
– Emiatt is mentem el az El Caminóra. Természetesen nem esett jól, hogy kimaradtam a keretből, de elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Szeretném bebizonyítani, hogy igenis ott a helyem a Rio de Janeiró-i olimpián a legjobbak között. Most ez az első az életemben, és ahhoz, hogy elérjem a célomat, az kell, hogy az új csapatomban az egyik meghatározó játékos legyek, centerként még többet fejlődjek. Elhatároztam, hogy küzdeni fogok, és az elhatározásom felé az első lépés egyértelműen az El Camino volt.
Volt-e jelentősége annak, hogy erős, egészséges férfiként éppen daganatos és leukémiás gyermekeknek szerettél volna segíteni, akik olyan törékenyek és kicsinyek?
– Szivós Marci barátom javasolta, hogy menjek el egyszer az Őrzőkhöz. El is mentem, és az, amit ott láttam, nagyon megfogott. Fantasztikus, amit azok a gyerekek csinálnak. A legtöbbjüknek – főleg a kicsiknek – talán fogalmuk sincs arról, hogy milyen betegek, mégis boldogok, életvidámak, miközben a szervezetükben nagyon komoly harcot vívnak meg. De nem csupán ők a főhősök. Ott vannak a szülők is, akik naponta mellettük állnak, pontosan tudják, miről szól a történet, és mindent megtesznek azért, hogy a gyermekük legyőzze a betegséget. Példaértékű a helytállásuk, éppen úgy, ahogy az orvosoké, az ápolóké és az önkénteseké is, akik nélkül ez az egész nem menne. Egészen elképesztő – már attól is libabőrös leszek, ha beszélek róla –, hogy mit visznek véghez a klinikán.
