Fotó: Kovács T.
László Dániel Barcsay-díjas festőművész, a Sensaria Képzőművészeti Egyesület elnöke régóta befelé és felfelé hallgatózik, hogy még tisztábban lássa, mi dolga művészként a földön. A zarándokutak sokat segítettek neki a válaszadásban, hiszen a lelki élmények úgy zuhantak rá, mint tavaszi zápor a szerelmes kamaszra. A budapesti alkotó Mária-út című, olajképekből álló kollekciójával Kaposvár után most Szekszárdon találkozhat a közönség; a Művészetek Házában szeptember 9-ig tekinthető meg kiállítása, amelyen szent és profán fonódik egybe.
Megjárta az El Caminót. Elzarándokolt Santiago de Compostelába, ahova sokan önmaguk keresésére indulnak, s az istenélmények hatására, megszabadulva minden megkötözöttségtől, sebtől és gátlástól, kinyílnak, és fogékonyabbá válnak a transzcendensre. Ön mit tapasztalt?
– Maradandó lelki élményt adott a zarándoklat, s bebizonyosodott számomra, hogy egy jól kiépített, működőképes út vár a vándorokra. De nem csak rájuk. Tény, hogy ha egy spanyol középiskolás végigmegy az úton, és ezt pecsétekkel igazolja, akkor plusz két pontot szerez az egyetemi felvételihez. Az ösztöndíjamat felhasználva indultam útnak, talán azzal a szándékkal, hogy egy kicsit elbújjak a szörnyeteg világ elől. Gondoltam, délutánonként készítek majd apró vázlatokat, akvarelleket, de ehelyett inkább fényképeztem, és az elgémberedett lábamat pihentettem. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat: Ha ide el tudtam jönni, miért ne járhatnám végig a Mária-utat?
A motivációért Spanyolországba kellett gyalogolnia? Igaz, a zarándoklatoknak éppen az úton levés a lényege, amely során ötlet ötletet szülhet…
– Így igaz. 2010 áprilisában néhány ismerősömmel egy negyvennapos, 960 kilométer hosszú zarándokútra indultam Budapestről Csíksomlyóig, majd egy év múlva Mariazellbe zarándokoltam húsz nap alatt. Esztergom érintésével összesen 540 kilométert tettem meg, ezúttal egyedül.
Erről a két zarándokútról készültek a festmények.
– Mégpedig hatvan festmény született.
Fényképek alapján?
– Igen, hiszen útközben nem volt lehetőségem az alkotásra. Hagytam, hogy elragadjon a táj, a látvány, hogy a templomok csöndjébe temetkezzem, hiszen az El Caminón nincs Mária-kegyhely, gyónni, áldozni sem lehet… Hazatérve vittem vászonra az élményt, s ahogy készültek a munkáim, gondolatban újra megérintettem a Csíksomlyói Madonna szobrát, fülembe csengett a máriapócsi templom harangszava – hiszen az fogadott –, vagy képzeletben újra róttam a kilométereket Mariazell felé, előtte betérve az esztergomi bazilikába, fejet hajtva Mindszenty József hercegprímás sírjánál…
Ahogy Ön zarándokolt, úgy zarándokoltak a képei is. A Mária-utat többek között Makón, Budapesten, Zalaegerszegen, Egerben, Esztergomban, Kecskeméten, Mosonmagyaróváron, Pécsett, Veszprémben, Székesfehérváron, Miskolcon, Győrben, Sopronban, de a határon túli magyar lakta területeken is kiállította.
– Tulajdonképpen az egész Kárpát-medencében kiállítom ezeket a képeket. Minden alkalommal egy mostani megyeszékhelyen vagy egy volt vármegyeszékhelyen mutatom be őket, hiszen a Mária-út az egész országé kell hogy legyen, és nem csak azoké a vidékeké, amelyeken áthalad. A festményeket láthatták Pozsonyban, Ipolyságon, Kassán, Nagykárolyban, Lugoson, Temesváron, Aradon, Máramarosszigeten, Zilahon, Tordán, Marosvásárhelyen, Déván, Fogarason, Nagyszebenben, Segesváron, Csíkszeredán, Dicsőszentmártonban, Székelyudvarhelyen, Besztercén, Désen, Nagyváradon és még számos más városban is. A célom az volt, hogy bemutassam, mi minden várhat ránk, milyen látvány tárulhat elénk, ha végre rászánjuk magunkat, és elindulunk.
Még ha a szándék erős is, nehéz meghozni a döntést.
– Sokan valóban kalandtúrának tekintik az utat, s aztán maguk is rádöbbennek: zarándokként érkeznek meg a célba. Ez pedig – hiszem – megváltoztatja az embereket. A tájjal együtt lélegezni felemelő élmény, életet erősítő ajándék. Talán a természetben érezzük leginkább: Isten teremtett világában vagyunk.
Önnek a festés a karizmája, illetve a festményekkel való nyílt színi evangelizálás, s képeivel arra buzdítja az embereket, hogy induljanak el.
– Egy-egy úton óriási mélységeket tár fel Isten az embernek, aki megtapasztalhatja: a legnehezebb, legkilátástalanabb helyzetben sincs elveszve. Aztán amikor hazatér, a családjában, a munkahelyén vagy éppen a művészeti közegben is észreveszi ezt.
Miért a klasszikus technikát, a vászonra olajjal festést választotta? Akvarellezni is lehetne, könnyed, lazúros technikával…
– Arra vállalkoztam, hogy megpróbáljam folytatni a klasszikus hagyományokat. Vonz a reneszánsz és a barokk kor, s amerre jártam, rengeteg barokk oltárt láttam a templomokban.
Gondolom, giccsel, stílustöréssel is számtalanszor szembesült. Magam is úgy tapasztalom, az egyházművészet mintha felhígult volna. A túldíszítettség, a hihetetlen eklektika vagy az igénytelenség sok templom, liturgikus tér jellemzője – nincs harmónia.
– Az egyházművészet valóban gondban van e téren. Az utóbbi száz évben, amióta nem az Egyház a művészet megrendelője, minden felhígult, és ez zavart okozhat.
S a posztmodern kor groteszk világa nem okoz zavart?
– A kortársak jelentős része nem kívánja műveiben megjeleníteni az isteni világképet; sokkal inkább „utazik” a cinizmusra, a polgárpukkasztásra, s csak halkan, senkit nem bántva jegyzem meg: a valóság érthetetlen átértelmezésére.
Miért, érthető és feldolgozható a valóság?
– Istenben mindenképpen.
Tehát mondhatom azt, hogy az Ön által választott technika és a vállalt művészi világkép, a képeiből sugárzó őszinte, nyílt üzenet ma nem divatos?
– Igen, mondhatja, és vállalom is az ódivatúságot. Én szeretek nem divatos módon élni és alkotni, s mivel e technikától, látásmódtól, műfajtól távol tartják magukat a kollégák, így ennek az előnyét is élvezem…
Ez nagy küzdelmet is jelent.
– Miért, azt állítottam, hogy nem? Egy férfinak különben is küzdenie kell. A Képzőművészeti Egyetemen Károlyi Zsigmond volt a mesterem, neki is vannak figurális képei. A tűz, az ember és a fény hármasa hozzám is közel áll. A gyertyafény világát mint átlényegülést festettem korábban. A pohár bor mögötti gyertya barokk csendéletet sejtet, de az Eucharisztiát is jelenti. Krisztus vérét, s minden szentmisén ott fénylenek a gyertyák az oltáron.
A zarándokképek kapcsán a csendéleteket átvittem a tájba, és összekötöttem szakrális elemekkel.
Fogalmazhatok úgy: ezek az utak megérlelték és kiteljesítették Önben a hívást Isten felé, és ezzel együtt meghívást is kapott a társteremtésre?
– Jól érzi. Csak azzal egészíteném ki: ezeket a képeket is Istennek köszönhetem. A teljes ráhagyatkozásnak, hiszen egy-egy zarándokút nem az én makacsságomat, papírra leírt tervem megvalósítását jelentette, csupán igennel válaszoltam az Úr hívására.
A külső-ferencvárosi Szent Kereszt-plébániatemplomban látható Golgota című festménye, de közgyűjteményekbe is került néhány képe. A Székesfehérvári Egyházmegyei Gyűjtemény, a váci múzeum, illetve a szombathelyi képtár is őrzi egyes alkotásait e jelentős kollekcióból, de azért így is bőséges maradt a kiállítási anyaga. Szekszárdról hova zarándokolnak a munkái?
– A Felvidékre indulnak, azt követően pedig Horvátországban szeretnék kiállítani.
