Fotó: Garas K./@savariaszimfonikusok
Száz évvel ezelőtt, 1918. május 24-én mutatta be a budapesti Operaház Bartók Béla hét évvel korábban komponált egyfelvonásosát, A kékszakállú herceg várát, amely azóta a magyar operairodalom világszerte legtöbbet játszott alkotása lett. Májusban az Erkel Színházban rendeztek nagyszabású Kékszakállú-fesztivált a darab korábbi klasszikusabb, illetve kortárs olvasataival, valamint Kasper Holten vadonatúj produkciójával. A szombathelyi Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál keretében július végén az Iseum szabadtéri színpadán hangzott el a Bartók-opera, Poulenc Az emberi hang című monodrámájával társítva. Hamar Zsolt karmester ezúttal nemcsak vezényelte, hanem rendezte is a két darabot. Vele beszélgettünk egy határtalan remekmű hatásáról, test, szellem és lélek metamorfózisairól, életünk ellentmondásosságairól.
– A Bartók-életmű nagyon hamar életem egyik legmeghatározóbb elemévé vált. A Kékszakállúval azonban csak viszonylag későn, konzisként foglalkoztam először behatóbban. Számomra mérvadó idősebb kollégák azt mondták, annak ellenére, hogy nem magyar anyanyelvű énekesek adják
elő, Jevgenyij Nyesztyerenko és Jelena Obrazcova Ferencsik János vezényelte lemezét érdemes hallgatni, mert az zeneileg tökéletes. Akkoriban még jobban zavart az előadók akcentusa, de azt hiszem, hogy ez a felvétel ma is valóban etalonnak számít. Akad persze ellenpélda is. A világ általában nagy Bartók-interpretátorként emlegeti Pierre Boulezt, ám én ezzel nem értek egyet. A Kékszakállú-felvétele – olyan fantasztikus énekesekkel, mint Jessye Norman és Polgár László – sem igazolja ezt. Polgár Lászlót jól ismertem, mondhatom, hogy apám helyett apám volt; Norman csodás hangon, nagyszerűen énekel, más külföldi művészekkel összevetve különösen szép a magyar kiejtése, a felvétel szerintem mégis rossz. Úgy hiszem, Boulez alapjaiban nem értette a mű szellemiségét.
Több mint száz év telt el a keletkezése óta, a Kékszakállú mégis annyira modernnek hat ma is, hogy a klasszikusokhoz szokott operakedvelő közönség jó része még mindig csak barátkozik vele. Az ugyancsak igen eredeti, „előzmények nélküli” Janáček-életműhöz hasonlóan Bartóké is sokszor egyfajta megilletődött zavart kelt a hallgatókban. Vajon miért?
– Nehéz objektív választ adnom erre, mert nem tudom, hogy egy átlag zenehallgató hogyan éli meg, és miként értékeli a bartóki világot. Én gyerekkoromtól ebben éltem, nyolcévesen a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára volt az egyik kedvenc darabom, naponta többször is meghallgattam. A felvetésről eszembe jut egy kicsit bulvárízű történet. Megkérdezték Leonard Bernsteint: mit gondol, ki lesz halhatatlan: Karlheinz Stockhausen vagy Pierre Boulez? Elgondolkodott, aztán azt mondta: John Lennon és Paul McCartney. Késhegyre menő vitáim voltak e téren Kocsis Zoltánnal, aki szenvedélyesen hitte és hirdette: az emberi hallás, a zenei felfogóképesség fejlődik, és higgyem el, előbb-utóbb anyanyelvi szinten értjük majd például Arnold Schönberg zenéjét. Boldog volnék, ha így lenne, de gyanítom, hogy őt különleges képességei, adottságai megtréfálták ez ügyben. Én úgy vélem, egyetlen olyan zene sem életképes, amely kimondva-kimondatlanul a legalapvetőbb zenei összefüggésrendszert kétségbe vonja, ne adj’ Isten tagadja, hogy a zene feszültségekből és oldásokból áll. Kimutatható, hogy a megrezegtetett levegőoszlop – a fülünkön, a dobhártyán, a hallócsontocskákon át – a feszültségek és oldások által vált ki érzeteket az agyunkban. Ettől lesz zene a zene. Pernye András úgy írt erről, hogy egy hang még nem zene, a zene a két hangtól kezdődik, az egymáshoz fűződő kapcsolatukból indul, attól függően, hogy a második az elsőhöz képest feszül vagy old. Távolról indítottam a választ, de a Kékszakállú számomra az első pillanattól klasszikusan hallgatható, élvezhető és értelmezhető, mert a klasszikus összhangzattan alapjaira épül, s maximálisan tiszteletben tartja az említett hagyományos, feszültségekből és oldásokból álló viszonyrendszert. Nem beszélve arról, hogy a Bartók-életművön belül a Kékszakállú eleve a könnyebben emészthető, konzervatívabb utat járja. Ennél sokkal komplikáltabb műveket is találunk nála, gondoljunk csak A csodálatos mandarinra. A Kékszakállút nem annyira nehéz énekelni, és nem olyan nehéz érteni – annyira erős érzelmi és gondolati hatásokkal él Bartók. Az első hangtól kezdve behúzza a hallgatót. Érdekes, hogy ez a rendkívül finom, a magánéletében tartózkodó, introvertált személyiség alkotóként három színpadi művében milyen fantasztikus, pontos látleletet ad a férfi-női kapcsolatról.
Ezt a szálat folytatnánk, de egy pillanatra még visszautalnék a felvetett Janáček–Bartók párhuzamra. Itt elsősorban művészi autonómiájukra, a megalkuvásmentes hozzáállásukra gondoltam. Olyan XX. századi géniuszokról van szó, akik egy pillanatig sem törekedtek arra, hogy behízelgő, érzelmes legyen a zenéjük. Mertek érdesek, ha tetszik, ridegek és tényszerűek lenni. A mélységük alapvetően egyfajta látszólagos távolságtartásból fakadt. És talán éppen emiatt is hatnak még megrendítőbben az „elgyengüléseik” például a Jenůfa vagy a Kékszakállú érzelmi csúcspontjain…
– Az imént nagy igyekezettel próbáltam elkerülni az összevetést, de ha már ismét felvetette: én nem érzem ezt a párhuzamot. Prokofjev fia jegyezte meg édesapja komponálási módszeréről, hogy írt egy dallamot mondjuk C-dúrban, hagyományos harmonizálással, aztán ezt prokofjevizálta, amit kiskamaszként úgy hívtam, hogy elcsúfította. Ez persze így nyilván nem igaz, hiszen Prokofjev zenéje varázslatosan gyönyörű, de gyakran érzem, hallom, miként alakította, torzította az általa kitalált dallamok ősváltozatait. Petrovics Emil tanár úr ezt annak idején úgy tanította: „ab ovo komponálás”. Gyorsan ki kell találni valamit, nehogy véletlenül hasonlítson másra, túl szép vagy túl hagyományos legyen… Janáčeknél is érzem ezt. Bartóknál soha, egy pillanatra sem. Azzal együtt, hogy nagyon érdekes nyomon követni az ő szakmai, zenei nyelvének fejlődését. Amikor a vele majdnem egyidős Kodály tulajdonképpen már kiforrott alkotó volt, ő még javában Debussy és Ravel hatása alatt kóválygott. De aztán, amikor rátalált a hangjára, onnantól maga volt a természetesség. Janáček zenéjét viszont néha kicsit erőszakoltnak, kimódoltnak érzem. Bartók ráadásul a népzene terén egy addig érintetlen, feldolgozatlan kincshez nyúlt. Alapanyagként, gondolkodásmódként tekintett rá, a Kékszakállúban is felhasználva a pentatóniát. A cseh népzene addigra már integrálódott az európai műzene oldalágaiba. Nem tanulmányoztam behatóan, de némi nemzeti elfogultsággal hadd mondjam, hogy talán nem olyan felbecsülhetetlenül nagy és mélységesen mély, mint a miénk. Bartók zenéje hihetetlenül szuverén és magától értetődő. Sosztakovicsnál is természetesebb. Ez ismét messzire vezet, s akkor még ide kellene venni Stravinskyt is. Ő olyan zeneszerző, aki szerintem már egészen fiatalon – A tűzmadár, a Petruska és a Tavaszi áldozat balettekkel – előre megkomponálta az egész életművét. A többi műve jószerint ezek kibontása, újraírása, más fénytörésbe helyezése.
Visszatérve A kékszakállú herceg várára: egészen röviden összefoglalható fogalmilag, hogy mit mond az Ön számára? Szétbonthatjuk a kérdést és az „értékelést” külön a zenére és Balázs Béla önmagában is remek szövegére?
– A szöveget és a zenét a világért sem választanám szét, a kettő csak együtt értelmezhető. Számos operai példát említhetnék annak igazolására, hogy a zenei hangzás miként értelmezi át vagy árnyalja a szöveges mondanivalót. Puccini Toscájának első felvonásában Cavaradossi a Tosca iránti hűséges szerelmét bizonygatja, de a Kép-áriába a zeneszerző kvintpárhuzamot írt, ami egyrészt a párhuzamosságra utal, másrészt a klasszikus összhangzattan szempontjából tiltott hangköz. Vagyis, bár a librettó egy megejtő hűségeskü, a zenéből kitűnik ennek hamissága. Ilyet találunk Mozartnál Tamino áriájában A varázsfuvolában, Fülöp áriájában Verdi Don Carlosában… Azért is kezdett foglalkoztatni az operarendezés gondolata, mert számtalanszor megéltem, hogy olyanok állítottak színpadra operát, akik a hangjegyeket nem tudták vagy nem akarták olvasni, és pusztán a szövegből indultak ki. Visszatérve a Bartók-operára: a Kékszakállút ihlető történelmi figuráról az a hír járta, hogy meggyilkolta a feleségeit. Jóllehet nem egyértelmű, de Bartóknál ezek a nők nem haltak meg, az ő hercege nem ölt meg senkit. Ez a férfi állandóan hódítani akar, és titokzatos akar maradni, a nő dolga pedig az, hogy kinyissa, megismerje őt… – csakhogy ez a kettő ellentétes irányú törekvés. És ezzel elérkeztünk a Kékszakállú lényegéhez.
A vonatkozó könyvtárnyi pszichológiai irodalmat egyszerre kimerítő és kiváltó darab a férfi-nő kapcsolat, az eltérő gondolkodásmód és értékfelfogás anomáliáira ad elég világos választ. Mélyreható átgondolása, megtárgyalása, azt hiszem, sok párkapcsolati lélekgyógyászt hagyna munka nélkül. Persze érheti az a vád is a Kékszakállút, hogy Bartók és Balázs balladája mégiscsak pártos férfiolvasat.
– Szerintem a Kékszakállú éppen attól remekmű, hogy egyidejűleg tökéletesen megjelenik benne mindkét attitűd. Nem arról van szó, hogy itt igazságot kell tennünk: ki a jó, ki a rossz. Ebben nincs jó és rossz; ez maga az élet. Egy ilyesfajta beszélgetés mindennapos, és akár a valóságban is lejátszódhat egy óra alatt, miként az operában.
Kasper Holten Erkel színházi rendezésében éppen ezt emelte ki: egy beérkezett, sikeres középkorú festőművész és felesége mindennap lejátszódó vitáját, állandó közeledését, távolodását.
– Ne feledjük, hogy ebben az egy órában a legszebb érzelmi pillanatok is benne vannak. A partitúrában mindössze egy helyen szerepel érintéssel, testiséggel kapcsolatos instrukció: „hosszú csók”. Az élet teljességét, izgalmát, szépségét, gyönyörét, beteljesülését ugyanúgy közvetíti a Kékszakállú, ahogyan a feloldhatatlan ellentmondásosságát is azzal, hogy végül ez sem sikerül.
Korábban említette a hangok által közvetített mögöttes tartalmat, a zene pluszüzenetét. Végül is főleg ez indította arra, hogy ne csak elvezényelje, hanem meg is rendezze a Kékszakállút?
– Bartók három színpadi műve, A fából faragott királyfi, A kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin a kaleidoszkóp sokszínűségével, pszichológusokat, terapeutákat megszégyenítő alapossággal tárgyalja a férfi-nő viszonyt. E kapcsolatrendszer teljes spektrumát feltárja. Mégis úgy gondolom, hogy e három mű elsősorban vagy leginkább mélységesen zenei indíttatású. A fából faragott királyfi hídformája, a Mandarinban a klarinéton megszólaló és rondótémaként vissza-visszatérő csalogató… A Kékszakállúban mindig az az érzésem, hogy Bartók nem vérmotívumot akar írni, hanem kisszekundot, ami jó mint vérmotívum… Szóval minden eleme annyira zenei ihletésű! Ha pedig ez az állítás igaz, akkor már csak egy lépés azt mondani, hogy a Kékszakállú vára, ahová menekül, amit bezár, amibe nem engedi be a külső világot, az maga a zene, amelynek színpadi manifesztuma a zenekar. Tulajdonképpen ez adta számomra az ötletet: a zenekart mint várat megmutatni, feltérképezni, titokzatos útjait, helyeit végigjárni; beleborzongani, elámulni rajta.
A Kékszakállút Szombathelyen Poulenc és Cocteau monodrámájával, Az emberi hanggal társította. Wiesbadenben már vezényelte egy estén e két egyfelvonásost. Ideális párdarabnak tartja Az emberi hangot?
– Nem én találtam ki a párosítást. Amikor Wiesbadenben felmerült az ötlet, először hevesen tiltakoztam ellene, de utólag be kellett látnom, hogy akkor nem jól ítéltem meg. Zeneileg is összeillő a két mű, jóllehet a bartóki partitúra sokkal grandiózusabb, komplexebb. Hosszan töprengtem azon, hogy mit lehet kezdeni ezzel a Poulenc-operával. Az utolsó, döntő impulzust a Johannesburgi Művészeti Galéria mesterműveit bemutató Impressziók című kiállítás adta meg Debrecenben. Újra átéltem azt az élményt, hogy ha az ember közel megy egy impresszionista festményhez, akkor látja a jellegzetes ecsetvonásokat, de az összhatásért távolabb, hátrébb kell lépnie. Az önmagában sem egyszerű Cocteau-szöveghez ilyen módon, nagyon jó érzékkel nyúlt Poulenc. Nem Debussy vagy Ravel értelmében vett zenei impresszionizmussal, hanem rövid, nyolc-tíz ütemnél nem hosszabb, pici zenei ötletekkel, motívumokkal élt, amelyeket ha kellő távolságba helyezek, ezek az egymástól független pontok egyszer csak összeállnak. Izgalmas kihívás volt ez számomra. A Kékszakállú végén Judit ugyanazon az ajtón megy ki, amelyen a Poulenc-opera öngyilkosságot elkövető hősnője bejön. Más az irány, a vég, de a tér, az idő és a gondolat mégiscsak kapcsolatot teremt közöttük.
Pallós Tamás
